Ma lévén az évfordulója a dicsőséges tavaszi hadjárat első győzelmének tekintett hatvani csatának, ezúttal a 162 évvel ezelőtt történtekről emlékezünk meg.
A magyar fősereg 1849 márciusának végére kellőképpen összeszedte magát a februári kápolnai vereség és a márciusi fővezéri váltások után ahhoz, hogy végre megindítsa támadását a Gödöllő környékén állomásozó ellenséges főerők ellen. Mivel az osztrák fővezér, Windischgrätz seregei jelentős – ha nem is túlnyomó (körülbelül 55000 fő a 47000 ellenében) – túlerőben voltak, ezért a magyar sereg nyilván nem ronthatott neki csak úgy, a jobban felszerelt ellenséges túlerőnek.
Ehelyett, a Klapka György által kidolgozott merész tervben bízott a magyar oldal. A haditerv szerint a magyar VII. hadtest Hatvan felől elterelő hadműveletet kellett, hogy végrehajtson, azt a látszatot keltve, mintha ott gyülekezne a honvédség zöme. Ezalatt a fősereg valójában nagyobbik része, délkelet felől, a Jászságon és a Tápióságon át igyekezett az ellenséges főerők oldalába és hátába kerülni.
A haditerv végrehajtása április elején kedvezően indult. A Hatvanban és a várostól keletre mozgolódó magyar seregek sikeresen kiprovokálták Windischgrätz alvezérének, Schliknek a támadását („erőltetett kémszemléjét”), akinek célja az volt, hogy végre biztos információkat szerezzen a Hatvan környéki magyar erők nagyságáról. Az osztrákok a Hatvanból való visszavonulásra késztették a magyar erőket.
Április 2-án kora reggel, a két magyar parancsnok, Poeltenberg Ernő és Gáspár András lovassági felderítést hajtott végre Hatvan irányába. Mivel Schlik hadai rövidesen megindították támadásukat Hatvantól keletre, Hort irányába, ezért a magyar sereg elfoglalta védelmi állásait. Schlik (saját szavaival élve) „egy kis nyúlvadászatra” invitálta tisztjeit a magyar táborba. A „nyúlvadászat” azonban ezúttal fordítva sült el és a nyuszi piszkosul megkergette a vadászt…Az ütközet délben kezdődött ágyúzással, majd délután folytatódott – ekkor már tényleges harc formájában. A magyar csapatok Hatvan felé vetették vissza a császári erőket. Schlik először a Hatvan előtti szőlőhegyekre, majd Hatvanba, majd a Zagyva hídjához vonta vissza csapatait, mivel seregének jobb és bal szélén is magyar erők jelentek meg, melyek megkezdték koncentrikus előrenyomulásukat, így bekerítéssel fenyegetve az osztrák sereget. Közben Damjanich hadtestének egyik hadosztálya is Gáspár András segítségére sietett, ezért Schlik kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Hatvanban és a Zagyvánál a szembeálló felek közelharcba keveredtek, ám az osztrák csapatoknak végül sikerült átkelniük a folyón és viszonylag rendezetten visszavonulniuk nyugati irányba.
A hatvani ütközet stratégiai szempontból talán nem volt nagy győzelem, olyan szempontból viszont mégis, hogy Schliknek nem sikerült megállapítania a magyar főerők pontos létszámát és elhelyezkedését, és a magyar haditerv sem bukott meg, miáltal e kis győzelem is elősegítette a dicsőséges tavaszi hadjárat megindulását, ami viszont a magyar hadtörténelem valóban fényes fejezetei közé írta be magát. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hatvani győzelem taktikai szinten és a magyar katonákra gyakorolt lélektani hatását tekintve viszont igazán szép eredménynek mondható.
A hatvani győzelem kivívásában talán legnagyobb szerepet játszó magyar hadvezérről, Gáspár Andrásról is emlékezzünk meg pár szóban!
Gáspár András 1804. november 23-án született Kecskeméten, egy csizmadia-munkákkal foglalkozó kisnemesi családban. Andrást is ilyen területre szánták, ő azonban szülei tudta nélkül belépett a hadseregbe és többszöri meggondolás és újra elszökés után végül a katonai pályát választotta.
1848 júniusában alakulatával Magyarországra vezényelték, szeptembertől kezdve részt vett a horvátok elleni harcokban. Részt vett a móri ütközetben is, majd átvezényelték a feldunai-, később pedig az ebből alakult VII. hadtestbe. 1849 áprilisában, hatvani győzelméért megkapta tábornoki kinevezését. Pár nappal később azonban, az isaszegi csatában éppen Gáspár önállóságának hiánya miatt nem tudott még jelentősebb, döntő győzelmet aratni a magyar sereg. Április vége felé Gáspár András betegségére hivatkozva kérte felmentését, és a további harcokban már nem vett részt.
Alighanem éppen ennek köszönheti, hogy a szabadságharc után a hadbíróság „csak” 10 évi várfogságra ítélte, azonban már 1850-ben kegyelmet kapott. Élete hátralevő részében postamesterként, országgyűlési képviselőként és honvédegyleti elnökként tevékenykedett. 1884. augusztus 5-én halt meg Biharon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése