Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. július 2., szombat

A székelyek története

A székelyek földje és közigazgatása

A székelyek titokzatos eredetével és honfoglalás előtti elhelyezkedésükkel mostani cikkekben nem foglalkozunk, mivel ez a témakör legalább egy külön cikket érdemelne.
Amit tudunk, hogy első Árpád-házi királyaink idején nagyobb székely határőr csoportok éltek Pozsony és Nyitra vármegye nyugati részén, a nyugati határvidék Vas és Kolon/Zala megyei területein, Erdély különböző részein, Biharban, valamint kisebb csoportjaik Baranyában és az északkeleti hegyekben. A bihari székelyek kivételével tehát többnyire a gyepűvonalak közelében helyezkedtek el és a határvédelem volt a feladatuk. Számos csatában részt vettek és sok szép magyar győzelemben is szerepet játszottak.
A legtöbb ilyen székely csoport idővel elveszítette területi- és népi különállását és beolvadtak a környező magyar lakosságba. Legnagyobb részüket azonban – akiket főleg a bihari és más „elszórt” (többnyire erdélyi) székelyek tettek ki – a XII. században áttelepítették a Déli-Kárpátokba (a későbbi Szászföldre és Udvarhelyszékre), ahonnan ők aztán a XII-XIII. században fokozatosan átköltöztek a Keleti-Kárpátokba és így népesítették be új „kis-hazájukat”, melyet aztán (és azóta is) Székelyföldnek neveznek.
Ez a vidék, mely a keletről érkező támadásoknak talán leginkább ki volt téve – s a székelyek idetelepülése éppen ezért e támadások kivédését vagy hátráltatását szolgálta – nem tartozott a vármegyei igazgatáshoz, hanem egészen 1876-ig szabadalmas területnek számított. Noha kisebb számú székely már a korai Árpád-korban is lakott itt, tényleges Székelyfölddé válása csak a XIII. század végére történt meg. A történelem folyamán innen, különböző okok miatt, néha nagyobb székely csoportok vándoroltak el, főleg Bukovinába és Moldvába, de jóval távolabbi helyekre is, ez azonban ismét nem tartozik mostani témakörünkbe.
A székelyek feladata a következő évszázadok során Magyarország keleti határainak védelme volt. A királynak nyújtott állandó fegyveres szolgálatért cserébe különleges kiváltságokat és nagyfokú önállóságot kaptak. Autonóm területük nemcsak hogy nem tartozott a vármegyei közigazgatás alá, de a székelyeknek bizonyos (magas) fokú önálló jogalkotásra, bíráskodásra, közigazgatásra és katonapolitikára is lehetőségük volt. Egy-két ritka és rendkívüli adó (pl.: ökörsütés) kivételével mentesítve voltak az adózás alól is. (Mivel a katonáskodáson kívül főleg pásztorkodással foglalkoztak, ezért kevés adójukat többnyire álaltok formájában fizették.) Társadalmuk a korban szokatlan módon demokratikus és szabad volt, földhasználati és –öröklési rendjüknek, valamint a fegyveres szolgálatért kapott kiváltságaiknak köszönhetően sokáig elenyészőek voltak a társadalmi különbségek, és a székelyek nem süllyedtek jobbágysorba.
Ahogy lassan terjedt a földművelő életmód, úgy a XIV-XV. században eltűnt a székelyek nemzetségi szerveződése és ennek helyébe lépett a székek szervezete. A székek bizonyos különleges jogállású népcsoportok (pl.: székelyek, szászok, kunok) vármegyei joghatóság alá nem tartozó, közigazgatási és igazságszolgáltatási egységei voltak. Hivatásuk és szerepük ugyanaz volt, mint a vármegyéknek. Az egyetlen főbb különbség az volt, hogy a székelység (a vármegye-rendszerben élő lakosságtól eltérően) megtartotta ősi szokásjogának egy részét is.
A szék-rendszerben megkülönböztettek úgynevezett fő- vagy anyaszékeket és az ezek keretében működő, előbbieknek alárendelt fiúszékeket. Fél évezred során a következő székekre lehetett a Székelyföldet tagolni. A legfőbb anyaszék volt Udvarhelyszék, vagy korábbi nevén Telegdszék. A keleti határ hegyvonulatai közt nyújtózott Csíkszék, melyhez később társult másik két székely szék: Gyergyószék és Kászonszék. Utóbbi kettő hol különvált Csíktól, hol pedig Csíkszéken belül küzdöttek fiúszéki önállóságuk megerősítéséért, míg végülis mindkettő Csíkszék fiúszékeként működhetett. Az ország délkeleti csücskében feküdt Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék, melyek a XVI. században Háromszék néven egyesültek. További székely szék volt még Marosszék, illetve a Székelyföld „tömbjétől” távolabb eső, az Aranyos és a Maros közt elterülő Aranyosszék. Csíkszék fiúszékei, mint már említettem, Gyergyószék és Kászonszék lettek. Valamint maga Csík is idővel kettős „tagozatra” bomlott, Felcsík és Alcsík néven. Sepsiszék fiúszéke volt Miklósvárszék, ez az egyesülés után tehát Háromszék fiúszékeit gyarapította (a korábbi három önálló szék mellett). Udvarhelyszék fiúszékei közé Keresztúrszék és Bardócszék tartozott. Egy rövid ideig Marosszéknek is volt fiúszéke, Szeredaszék néven. A fiúszékekre a főszékek szerves részeként tekintettek, ezért „kifelé” székely székekként csak a főszékeket említették. A székely székek magyar közjogi értelemben egy „vármegyét” jelentettek, így az egész Székelyföld élén sokáig a „székelyek ispánja” állt.
Említésre méltó még a derékszék. Ez a székely székek törvénykezési szerve volt, mely normális esetben másodfokon ítélkezett a fiúszéktől, mint alsóbb fokú bírói fórumtól fellebbvitt ügyekben. Később bekerült a (nem-székely) magyar lakosság fórum-endszerébe is, mint vegyesfokú bíróság.
A székelyek kiváltságaikat a XVI. század közepéig tudták gond nélkül megőrizni. Ezután egyre többször meggyűlt a bajuk az erdélyi fejedelmekkel (különösen a Szapolyai- és a Báthory-családdal), akik közül néhányan megpróbálták erősen csorbítani vagy egyenesen elvenni és megszüntetni ősi jogaikat. A vagyonok felhalmozódása, az előrehaladt feudalizáció, valamint a török-kor által jelentett állandó hadkötelezettség és a fegyveres szolgálatért hagyományosan járó kiváltságok bizonytalanságának kedvezőtlen párosítása következtében székelyek tömegei váltak (önként vagy akaratlanul) jobbággyá.
A XVIII. századi Habsburg-uralom alatt a központosítás és egységesítés jegyében fokozatosan felszámolták a székely kiváltságokat. Az erőszakos sorozások mélységes felháborodáshoz és tragédiákhoz („madéfalvi veszedelem”) vezettek, ami szinte így előre meghatározta, hogy 1848-49-ben a székelyek a Habsburg-elnyomás legádázabb ellenfelei közé kerüljenek. Bár a székelyek rendi különállása 1848-ban végleg megszűnt, e magyar népcsoportnak még mindig nagyobb aránya foglalkozott katonáskodással, mint bármely másik magyar népcsoportunk. A feudalizmus megszűnésével a kiváltságok tehát eltűntek, a magyar országgyűlés pedig 1876-ban felszámolta a székely autonómia utolsó hivatalos „emlékét”, a szék-rendszert is. Ezek átalakultak vármegyékké.
A Székelyföldön a korábbi székekével nagyjából azonos területen jött létre Csík, Háromszék és Udvarhely vármegye. A korábbi Marosszék területe Maros-Torda vármegye igazgatása alá került, Aranyosszék pedig Torda-Aranyos megyébe olvadt. Ez utóbbi két megye természetesen így nemcsak székely területekből állt. Bár hivatalosan a térképen már semmi sem jelezte, mindenki tudta, hogy a Székelyföldet az ország keleti-délkeleti csücske rejti.
Az első világháború utáni román megszállásból 1940-44 között rövid időre felszabadult Székelyföld a második világháború vége óta újra és még mindig román uralom alatt van. Területén néhány éves időszakokra létrejöttek részleges és névleges autonóm területek, jelenleg azonban nem kezelik autonóm területként. A Székelyföld területén ma nagyrészt Hargita, Kovászna és Maros megyék, kisebb részein pedig Neamt, Bákó, Brassó és Vráncsa megyék osztozkodnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése