Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. május 28., szombat

A napóleoni háborúk kora

A győri csata ― Az utolsó nemesi felkelés

Magyarország a Napóleon ellen vívott háborúkban a Habsburg Birodalom tagjaként vett részt. Noha a főbb hadi események – szerencsére – elkerülték az ország területét, hazánk háborús szereplése jelentősebb volt, mint azt sokan talán elsőre gondolnák. Hogy ezt belássuk, elég arra gondolnunk, hogy I.Ferenc császár (immár „csak” osztrák császár, mivel a Német-római Birodalom megszűnt) haderejének nagyjából egyharmadát magyar katonák tették ki.
Miután Napóleon 1809-ben – ekkor már második alkalommal – elfoglalta Bécset, kiáltványt intézett a magyarsághoz, amiben csatlakozásra és a Habsburgokkal való szembefordulásra szólította fel őket. A magyar nemesség nagy része azonban felismerte, hogy a Napóleonhoz kötött „függetlenség” aligha lenne hosszú életű, valamint joggal tartottak a francia sereg által terjesztett radikális eszméktől, illetve attól, hogy Napóleon uralma legalább olyan zsarnoki lenne, mint Ferenc császáré. Az uralkodó melletti kiállásukban az is szerepet játszott, hogy e háborúval gazdaságilag igencsak jól jártak. A magyar nemesség ezért végül úgy döntött, nem méltatja válaszra a francia császárt, ehelyett elkezdtek készülődni a várható francia támadásra.
A francia csapatok 1809 májusának végén lépték át a magyar határt. A Magyarország ellen induló francia fősereget Jenő (Eugéne Beauharnais) itáliai alkirály vezette. Megkezdték előrenyomulásukat kelet felé, emellett kísérletet tettek rá, hogy János főherceg Észak-Itáliából Magyarországon át visszavonuló osztrák hadseregének elvágják az útját a többi osztrák sereggel való egyesüléstől. A Rábán – egyrészt, hogy megkerüljék a nagy mocsarakat, másrészt, mert a francia vezetés csak az itteni átkelőről tudott – Sárvárnál keltek át a franciák. Pápa, majd Győr felé haladtak, útközben több kisebb ütközetbe, összecsapásba keveredve az osztrák sereggel és a magyar nemesi felkelőkkel.
Pápa előtt még ugyanis sikerült a János főherceg vezette császári-királyi erőknek egyesülniük a József nádor által vezetett nemesi felkelőkkel. Ferenc császár (a magyar törvényekkel nem éppen egyező módon) az egyesült had főparancsnokságát fiatalabb öccsének, János főhercegnek adta, egyúttal József nádor seregét alárendelve az osztrák hadseregnek.
Június 13-án már mindkét fél számára nyilvánvalóvá vált, hogy a döntő csata Győrnél fog lezajlani. A szembenálló felek Győrtől délre foglalták el állásaikat. János főherceg vezérkari főnöke, Laval Nugent messze alábecsülte a francia haderő létszámát és erejét, és bizton állította, hogy a francia támadást könnyedén ki tudják védeni. A harcrend balszárnyát kizárólag a magyar lovasság alkotta. A csatában a franciák enyhe létszámbeli és tüzérségi fölényben is voltak, ám ennél sokkalta fontosabbnak bizonyult óriási előnyük a hadvezetés felkészültsége, képzettsége és szervezőkészsége terén.
Amikor június 14-én reggel megindult a franciák menetelése az ellenséges állások felé, az osztrák főhadiszálláson vidám főzőcskézés zajlott, a támadó ellenséget továbbra sem vették komolyan. Az osztrák vezetés az ellenfél erejének alapos felmérésével és erre alapozott részletes haditervvel lényegében még mindig nem rendelkezett. A tényleges harc délben-kora délután vette kezdetét. A heves küzdelemben voltak reménységre okot adó pillanatok, azonban az osztrák-magyar sereg tábornokai sorra szalasztották el a fel-felbukkanó lehetőségeket. Noha katonáik minden erejüket megfeszítve küzdöttek, több sikeres ellentámadást indítottak, a csata végül csúfos vereséggel végződött. Az osztrák-magyar sereg egy része rendezetten vonult vissza, másik része viszont pánikba esett és fejvesztett futásnak eredt, magukkal sodorva az addig hősiesen harcoló társaikat is. Egy, a sereg nagy részétől elszakított és cserbenhagyott seregrész az akkor már óriási túlerő ellen is a végsőkig kitartott, közülük rengetegen haltak hősi halált, a többiek pedig francia fogságba estek.
Összességében megállapíthatjuk, hogy a győri csatában az osztrák és magyar katonák bátran harcoltak, azonban a borzasztóan rossz hadvezetés (különösen János főherceg és Laval Nugent alkalmatlansága) egyértelmű kudarchoz vezetett. Petőfi későbbi, gúnyos megjegyzése a magyar nemesség „győri futásáról” ezért erős túlzásnak tekinthető, ezen elnevezését legfeljebb a csata eredménye és az ütközet végét jellemző megfutamodás indokolja, részben. Tegyük hozzá azonban azt is, hogy a magyar lovasság a korabeli Európában is félelmetes hírnévnek örvendett; ám az említett okok, illetve az a tény, hogy egy nagyrészt kiképzetlen (valamint mondhatni, hogy a franciához képest haditechnikailag „korszakokkal elmaradott”) hadsereg szállt szembe a korszak legerősebb hadseregével – szinte törvényszerűvé tette a vereséget.
A Győrnél elszenvedett szégyenteljes kudarc végett vetett a sok évszázados hagyományokra visszatekintő nemesi felkelésnek (insurrectio-nak) is: a magyar hadszervezet e rendszerint gyengén felszerelt és nagyrészt kiképzetlen alapegységét soha többé nem hívták harcba, mivel a modern hadseregek ellen értelmetlen volt bevetni és feláldozni őket.
(Néhány érdekesség. A vitézül harcoló magyar lovasság közt a csatában a Széchenyi-család több tagja is részt vett. Másik érdekesség a csata jelentőségéra utal: a csata emlékére Győr városának német neve [Raab] felkerült a párizsi diadalívre is.)
A győri vereség következtében az ország nyugati megyéi közel fél évre francia megszállás alá kerültek, ami főként gazdasági téren óriási terhet rótt a lakosságra. A horvát területek egy jelentős részét pedig (más észak-adriai területekkel együtt) pár évre Franciaországhoz „csatolták”.
Napóleon azonban néhány év múlva megbukott, a magyar rendek pedig az osztrák császárral kiéleződő nézeteltéréseik ellenére mindvégig megadták az újoncokat a Habsburg Birodalom számára (mely pár évnyi „kényszerszövetség” után újból Franciaország ellen fordult), így Magyarország a napóleoni háborúkat végül a győztes oldalon fejezte be.

2011. május 21., szombat

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Turóc, Árva, Liptó

Folytatjuk Magyarország vármegyéinek ismertetését, a korábbiakban említetteknek megfelelően. Néhány emlékeztető adat:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Turóc
Magyarország 1910-ben érvényes közigazgatási felosztása alapján Turóc vármegye az ország 2. legkisebb területű megyéje volt. Nem sokkal maradt le „a legkisebb területű megye” megtisztelő „címről” Esztergommal szemben, mivel az „első helyezett” területe 1076 km2, a „második helyezett” Turócé pedig szintén csak 1123 km2 volt. Valamiben viszont mégis Turóc megye lett az „első”, a „legkisebb”: 100 évvel ezelőtt e megyének volt ugyanis a legkevesebb lakosa, mindössze 55 700 fő. Csekély lakosságának ekkoriban éppen 10%-a volt magyar.
Földrajzi tekintetben Turóc lényegében egy medence, melyet a Kis-Fátra és a Nagy-Fátra hegyvonulatai vesznek körbe. Északi részén folyik keresztül a Vág, a vármegye közepén pedig annak egy mellékfolyója nyúlik el hosszan: a Turóc. A vármegye területe ásványkincsekben szegény.
A megye székhelye 1910-ben Turócszentmárton volt. Legősibb vármegyéinkhez képest több évszázados késéssel alakult önálló megyévé, amikoris kivált a zólyomi erdőispánságból. Turóc vármegye 1709-ben címert változtatott: a megyének az ónodi országgyűlésen felkoncolt két követének családi címereiből állították össze az új címert, a két áldozat emlékére.
Turóc vármegye területe a történelem folyamán lényegében mindigis – de főként a XIX. század közepétől – a szláv, majd szlovák nemzeti mozgalmak, valamint a szlovák politikai és társadalmi közélet központja volt. Mi több, 1918 októberének végén itt mondta ki a Szlovák Nemzeti Tanács a szlovákoknak a csehszlovák államhoz való csatlakozását. Ezáltal a megyét gyakorlatilag – közel két évvel a trianoni békediktátum előtt – elszakították Magyarországtól, ahova azóta sem tért vissza, még egy kis időre sem…

Árva
Árva vármegye „személyében” a korabeli Magyarország 2. legkisebb lakosságszámú megyéjéhez van szerencsénk (78 700 fő). Kevéske lakosságának túlnyomó többségét is tótok és lengyelek tették ki.
A megye az Árva folyót környező hegyvidékeken terül el. Árva vármegye volt az ország legészakibb megyéje. Turóchoz hasonlóan, szintén a zólyomi erdőispánságból vált ki, így alakult önálló vármegyévé. Központja évszázadokig az Árva folyó fölé tornyosuló, lenyűgöző szépségű Árva vára volt. (A várról készült festmény – több gyönyörű vár és jelenet képével együtt – díszíti a Parlament Vadásztermét is.) A megyéhez két nagybirtokos család neve kapcsolódik szorosan: a Thurzó- és a Thököly-családé. A megye későbbi székhelye a XVII. század végétől kezdve Alsókubin volt.
Az első világháború után Árva vármegyét is elszakították Magyarországtól; nagyobbik része ma Szlovákia, kisebbik (északkeleti) része Lengyelországhoz tartozik.

Liptó
Mostani cikkünkben, ahogy haladunk, úgy nő a megyék népességszáma is: Liptó vármegye ugyanis a történelmi Magyarország 3. legkisebb népességgel rendelkező megyéje volt. 86 900 fős lakosságának csupán 5,0%-át tették ki magyarok.
A Vág által hosszában (kelet-nyugati irányban) kettéhasított vármegyét délen az Alacsony-Tátra, északon pedig a Liptói-havasok és a Magas-Tátra kétezer méteres vonulatai övezték. Vármegyeszékhelye Liptószentmiklós volt, másik híresebb városa pedig Rózsahegy. A megye neve szláv személynévből származik.
Területén nemesfémeket, rezet, kőszenet, antimont és márványt is bányásztak, emellett a vármegye erdőkben és vadakban is gazdag volt. Az előző két megyéhez hasonlóan, Szent István idején a zólyomi erdőispánsághoz tartozott és abból kiválva lett később önálló vármegyévé.
A középkorban a vármegye jellegzetes, noha igen kisszámú társadalmi csoportját alkották a szabad jogállású, katonáskodással szolgáló, úgynevezett „jobbágyfiak”.
A középkor végén-újkor elején a vármegye nevesebb birtokosai voltak a Szapolyaiak, a Thurzók, Bebekek és Pekryek.

2011. május 15., vasárnap

Az Árpád-házi királyok kora

A kerlési csata ― Szent László és a kun vitéz

1068-ban a besenyők és úzok egyesített serege betört a Magyar Királyság területére. A határerődítések áttörése után, valószínűleg a Radnai-hágón keresztül bejutottak az ország lakott területeire is, majd nyugat felé nyomulva, a Szamos folyó és a Meszes hegység között áthaladva egészen Bihar váráig jutottak. (Bihar akkoriban püspöki székhely volt.) Szörnyű fosztogatást vittek végbe, számos foglyot ejtettek és haszonállatok tömegeit hurcolták magukkal. Bihartól – alighanem az ellenük küldött magyar seregek közeledtének hírére – északkelet felé fordultak, majd az Érmellék kirablása után átkeltek a Szamoson és a Láposon, és az idefele „bevált” útvonalukon az ország elhagyására készültek.
A rabló nomád sereg ellen vonuló magyar had azonban – az ifjú Salamon király és unokatestvérei: Géza (a későbbi I.Géza) és László (a későbbi Szent László) vezetésével – a besenyők szatmári „kitérője” alatt a legrövidebb útvonalon sietve a besenyők elébe vágott.
A magyar és a besenyő-úz sereg a Kerlés nevű falunál került szembe egymással. A pogányok először gőgjükben azt hitték, a magyarok úgysem merik megtámadni „rettenthetetlen” seregüket és könnyedén elzavarják az útjukat álló magyar csapatokat. Miután azonban meglátták, hogy a magyar sereg hatalmasabb és harcra készebb, mint azt először sejtették, úgy döntöttek jobb lesz valami taktikailag kedvezőbb védelmi állásokba húzódniuk. Erre a célra kiválóan megfelelt a Kerlés közelében levő magas domb, melyet – valószínűleg a domboldalakat fedő sűrű bozótos miatt – Cserhalomnak neveztek. (Innen ered az ütközet másik neve, a „cserhalmi csata”.) A besenyők elfoglalták állásaikat a dombtetőn és a domb oldalában, az ellenük meginduló magyar csapatokra pedig irtózatos nyílzáport zúdítottak.
A magyarok három vezetőjüket követve, három irányból próbálták megközelíteni az ellenséget. Becsületükre legyen szólva, Salamon, Géza és László is példamutatóan kitettek magukért a harcban. Salamon király a legmeredekebb sziklafalon, gyakorlatilag kúszva közelítette meg csapataival a pogányokat, míg Géza inkább az enyhébb lankákon kapaszkodott fölfele, íjászaival tisztítva meg a terepet a gyalogosok és lovasok előtt. A besenyők nyílzápora ellenére a magyar harcosok nagy része, László vezetésével, elérte a pogányok domboldalon álló nyilasait, és nagyrészüket lekaszabolták, csak a lovas íjászok tudtak fölmenekülni a dombtetőre. A magyar előretörés során magát Lászlót is megsebesítette egy nyílvessző. A magyar katonák végül sűrűn vagdalkozva felküzdötték magukat a domboldalon, a pogányok pedig megkezdték a visszavonulást.
Az ütközet azonban ezzel még nem dőlt el végérvényesen. A menekülő besenyők közül sokan felvették a harcot az üldözőkkel, próbálták menteni zsákmányuknak legalább egy részét. Ekkor került sor arra a híres jelenetre, mikor László észrevette, hogy az egyik pogány (kun) harcos egy magyar leányt hurcol magával lován, azzal együtt próbált elmenekülni. László ekkor súlyos sebesülése ellenére, Szög nevű lován üldözőbe vette a kun lovast. Azonban a kun harcos lova is ugyanolyan gyorsan nyargalt mint Lászlóé, így bár végig a nyomában volt, utolérni nem tudta a pogányt. Ekkor kiáltott oda a fogságban lévő magyar leánynak, hogy erősen ragadja meg a kun harcos övét és rántsa le magával együtt a földre. A lány így is tett, magával együtt lerántotta a lóról a kunt, majd kitépte magát annak szorításából. László is leugrott lováról, hogy lesújtson a kunra, az azonban igen vitéz harcosnak bizonyult, így hosszas párbaj alakult ki László és a kun vitéz között, mely jelenet aztán a középkor folyamán számos templomi freskónak adott témát. A kemény viaskodás végén László elvágta a kun inát és végzett ellenfelével.
A magyarok aznap nagy győzelmet arattak. Az ádáz küzdelemben a pogányok többségét lekaszabolták, a zsákmányolt javakat visszaszerezték, a foglyokat mind kiszabadították. Magyarország örömünneppel dicsérte a diadalt és hálát adott Istennek a ragyogó győzelemért.

2011. május 9., hétfő

Magyarország az I.világháborúban

A gorlicei áttörés

Magyarország az első világháborúban – vagy ahogy a korban nevezték: a „Nagy Háborúban” – az Osztrák-Magyar Monarchia részeként vett részt. Az emberiség addigi történelmének legnagyobb fegyveres konfliktusát nyugaton abszolút állóháború jellemezte. Az addig soha nem látott méretű hadseregek lövészárkokban, szögesdrótok és torlaszok mögött várták állandó feszült figyelemmel az ellenség rohamait, hogy a támadókat aztán fedezékeikből, modern, irtózatos pusztítást végző fegyverekkel lemészárolják. A keleti fronton – tehát ahol Magyarország erőinek döntő többsége harcolt – némileg más volt a helyzet. A keleti hadszíntér jóval nagyobb kiterjedtsége, illetve a nyugat-európaihoz képest elmaradottabb haditechnika miatt az itteni frontok jelentősen mobilabbnak bizonyultak. Bár a harcok jellegét általában itt is az állásháború és lövészárkok jellemezték, sokkal több esély volt a támadó hadműveletek sikerére is.
Ausztria-Magyarország egyedül nem bírt el a haditechnikailag fejletlen, ámde iszonyatos túlerőben lévő orosz „gőzhengerrel”, így a háború első évében csapatai kiszorultak Galícia majdcsak teljes területéről, 1914 végén pedig már Magyarország észak-északkeleti vidékeire (pl.: Bártfa, Uzsoki-hágó) is be-betörtek az oroszok.
Az osztrák-magyar és a német hadvezetés az év végén megállapodott, hogy a következő évben a háború súlypontját áthelyezik a keleti frontra. A közvetlen cél az oroszok kiszorítása volt a Kárpátok előteréből és Galíciából. A januártól márciusig tartó offenzívák azonban csak részsikereket értek el. Eközben az oroszok által már fél éve ostrom alatt tartott Przemyśl védői is végleg kimerültek, utolsó kitörési kísérleteik is kudarcot vallottak, ezért márciusban megadták magukat. Az oroszok, a győzelemmel felszabadult erőiket is bevetve újabb támadást indítottak Magyarország ellen, amelyet a Monarchia erői szívós ellenállás árán kivédtek.
Szövetségese tehermentesítése érdekében a német hadvezetés döntött egy nyugat-galíciai áttörésről, aminek megvalósítására 1915 májusában érkezett el az idő. A központi hatalmak a Gorlice és Tarnów közötti szakaszon igen jelentős erőket vontak össze. A német és monarchiabeli hadosztályokból létrehozott 11. német hadsereg és a 4. osztrák-magyar hadsereg összesen 357 000 felsorakoztatott katonát és 1700 löveget jelentett, August von Mackensen parancsnoksága alatt. A velük szemben álló 3. orosz hadsereg 219 000 főt és 680 löveget számlált.
Az áttörés 1915. május 2-án reggel vette kezdetét. A központi hatalmak támadása négy órás tüzérségi előkészítéssel kezdődött, melynek intenzitása és pontossága a keleti hadszíntéren addig ismeretlen volt, ezért fontos szerepe lett a gorlicei áttörés sikerében. Miután a tüzérség letarolta az orosz állások egy jelentős részét, délelőtt megindult a gyalogság rohama is. Az osztrák, magyar és német erők egy 40 km-es szakaszon áttörték az orosz hadsereg arcvonalát és az ellenséget estére 4-5 km-rel hátraszorították. A következő két napon a többi orosz állást is elfoglalták a központi hatalmak csapatai, ezzel az áttörés bravúros győzelemmel ért véget, az orosz arcvonal pedig szétfoszlott.
Az áttörés sikerét követően megkezdődött a visszavonuló ellenség üldözése. A felbomlóban lévő orosz frontot 10 nap alatt 100 km-rel szorították vissza. Az osztrák-magyar és német csapatok sorra foglalták vissza a galíciai városokat, erődítményeket: Jaroslau, Przemyśl, Lemberg, Stanislau is újra a Monarchia kezére került. Július közepén pedig a teljes keleti fronton megindult a központi hatalmak előrenyomulása, Lublin és Varsó elfoglalása után a központi hatalmak katonái mélyen benyomultak Oroszország területére. Szeptemberre a front végül az áprilishoz képest helyenként közel 4-500 km-rel keletebbre stabilizálódott, Riga és a román határ között. A május 1-től október 1-ig terjedő időszakban az oroszok bőven több mint 2 millió katonát veszítettek, míg a Monarchia negyedennyit sem. Az emberekben bőséges utánpótlással rendelkező Oroszországot azonban a győzelmek és fájdalmas áldozatok árán sem sikerült egyelőre különbékére kényszeríteni, így a központi hatalmak legfőbb célja nem valósult meg.
Azon azonban ez mit sem változtat, hogy a gorlicei áttörés és az azt követő 4-5 hónap az első világháború teljes időtartama során a központi hatalmak legnagyobb katonai sikere volt
A Nagy Háborúban az Osztrák-Magyar Monarchia és azon belül Magyarország számára is a legfőbb hadszíntér az orosz front volt. Ezen a fronton zajlottak a legnagyobb hadműveletek s csaptak össze a főerők. A galíciai harcokban különösen kitűnt a gyorsan mozgó magyar huszárság, félelmetes hírnévre téve szert az ellenség körében. A lovasság alkonyán – lényegében az utolsó alkalommal, amikor a lovasság még fontos tényező lehetett egy csatában – a honvéd lovasság még egyszer örök dicsőséget szerzett a magyar huszárságnak. Ahogy gyalogos katonáink is vitézül harcoltak, róluk sem szabad megfeledkeznünk. Hogy a végső győzelmet nem értük el, az nem hősiesen küzdő magyar katonáinkon múlott, ők mindent megtettek. Hazájuk dicsősége és nemzetük védelme érdekében addig soha nem tapasztalt számban adták életüket. Rájuk kényszerített, ámde mégis bátran vállalt és elszántan végigharcolt küzdelmük és hősi haláluk tragédiája, hogy győzelmük ellenére Magyarország mégis óriási vereséget szenvedett e háború következtében. Emlékezzünk tisztelettel a hősi halált szenvedett magyar vitézekre!

2011. május 1., vasárnap

Az Árpád-házi királyok kora

Német támadások 1051-52-ben

A Szent István halála utáni zavaros időkben rövid ideig – ám zsarnokian – uralkodó magyar királyok a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bármilyen eszközhöz hajlandóak voltak hozzányúlni. I.(Szent) István unokaöccse, a trónról már egyszer letaszított Orseolo Péter, hogy hatalmát visszaszerezze, nem átallotta a német-római császár katonai segítségét kérni, majd győzelme után pedig arra vetemedett, hogy országát a német uralkodó hűbéresének nyilvánította és egy aranyozott lándzsa képében jelképesen át is adta III.Henriknek Magyarországot.
Az Orseolo Péter másodszori trónfosztása után uralomra kerülő I.András király azonban – természetesen – nem tekintette jogosnak a Német-római Birodalom felsőbbségének e szerződés általi elismerését. András hazahívta öccsét, Béla herceget is, aki kiváló hadvezér hírében állt és számítani lehetett rá az ellenség támadása esetén. Az ország előkelői ugyancsak egységesen szálltak szembe a német terjeszkedési tervekkel. Mivel III.Henrik császár viszont – ami részéről szintén természetesnek mondható – továbbra is igényt tartott a Magyar Királyság feletti hűbérúri hatalomra, illetve meg akarta bosszulni támogatottjának (Orseolo Péternek) a trónról való eltávolítását, ezért a német és a magyar uralkodó közti konfliktus kirobbanása várható volt.
Ez 1050-ben az egymás területére való kölcsönös betörésekkel vette kezdetét. Először a császár nagybátyja, Gebhard püspök tört be Magyarország északnyugati határvidékére, ezt követően pedig magyar csapatok dúlták a határ túloldalát.
A németek igazi nagy támadása azonban csak 1051 nyarán indult meg Magyarország ellen. III.Henrik biztosra akart menni, ezért óriási hadat gyűjtött. Seregében a birodalom minden népe megjelent, országa távoli szegleteiből is érkeztek katonák. A korábbi német kudarcokból okulva, a sereget ezúttal Gebhard parancsoksága alatt hatalmas élelemszállító hajóhad kísérte a Dunán, amit kisebb szárazföldi csapatok is támogattak a Duna bal partján vonulva. A fősereget azonban maga a császár vezette.
Az ország északnyugati részének nagyjából a Kis-Duna és a Répce közötti területe, tehát a Csallóköz és a Szigetköz, valamint a Fertő tó, a Hanság, valamint a Rába és a Rábca vidéke folyókkal, tavakkal sűrűn szabdalt és ekkoriban igencsak mocsaras volt. A természeti adottságokat a magyar határvédelem ezen a szakaszon is maximálisan kihasználta; különféle védelmi intézkedésekkel, sáncokkal, árasztásokkal, földtorlaszokkal könnyű szerrel járhatatlanná tették az erre vezető utakat. Az meg még ráadás égi segítség volt a magyarok számára, hogy 1051 nyara igencsak esős volt, így az országnak ezen határvidéke teljes egészében átjárhatatlan volt egy nagyobb sereg számára. E természeti-mesterséges akadályok miatt Henrik császár nem tudott a legrövidebb útvonalon támadást intézni Magyarország ellen, hanem főseregével igen jelentős kerülővel, a Rába és a Zala forrásvidéke között kellett behatolnia az országba. Innen egyenesen a Magyar Királyság akkori fővárosa, (Székes)Fehérvár felé vette az irányt.
A magyarok tisztában voltak vele, hogy a császár óriási seregével nyílt csatában nem vehetik fel a versenyt. Ezért nagyon bölcsen kihasználták a természeti akadályok (folyók, mocsarak) nyújtotta lehetőségeket, illetve a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, a német sereg előtt mindenhol elpusztították vagy elszállították az összes fellelhető élelmet, amivel rövidesen súlyos ellátási problémákat okoztak a hatalmas seregnek.
Eközben egy másik cselhez is folyamodtak. A magyaroknak sikerült elfogniuk a császár egy hírvivőjét, aki éppen a Dunai utánpótlást vezető Gebhard püspökhöz tartott. Az általa vitt levelet meghamisították, és a hamis levélben, III.Henrik nevében arra utasították Gebhardot, hogy hajói elpusztítása után amilyen gyorsan csak tud, forduljon vissza a birodalomba, merthogy azt az ellenség váratlanul megtámadta, így a magyarországi hadjárattal azonnal fel kell hagyniuk. A püspök engedelmeskedett is a (hamis) parancsnak, ami miatt viszont az utánpótlás nélkül maradt császár teljesen reménytelen helyzetbe került.
Nem tudni, hogy a német sereg eljutott-e Fehérvárig, vagy csak megközelítette azt. Mindenesetre a gigantikus seregnek éppen óriási mérete (és a nagy kerülő) lett a veszte, ugyanis emiatt hatalmas ellátási igényei is voltak, amiket viszont a kiürített vidékeken, az utánpótlás elveszítése mellett, nem tudott kielégíteni. Így történt, hogy az ország elfoglalására küldött gigászi had végül Fehérvár komolyabb ostroma vagy bármilyen jelentősebb hadi tett nélkül, súlyos éhségtől gyötörve kellett, hogy visszavonuljon. Ehhez kapcsolódik még egy érdekesség. A hagyomány szerint, a közeli alacsony hegységen keresztül menekülő német sereg katonái – hogy az éhségtől elgyengülve, súlyos terheiktől megszabaduljanak és ennyivel is gyorsabban érhessenek haza – az emelkedőn eldobálták páncéljaikat és pajzsaikat, és innen nyerte az illető hegység a Vértes nevet. A német sereg itt már egyenesen futott kifelé az országból, majd készleteiket teljesen felélve, éhesen és a megerőltetéstől kimerülten, októberben távoztak Magyarország földjéről.
III.Henrik, a megalázó hadjárat fáradalmait kipihenve azonban, még mindig nem tett le tervéről, hogy Magyarországot uralma alá hajtsa. A következő év nyarán ezért újabb hadjáratot indított, számításba véve az előző év kudarcának okait is. Ezért 1052-ben egy jóval kisebb, de a feladat ellátására elégségesnek vélt sereggel és bőséges élelem-ellátással kelt útra. Szárazföldön és vízen nyomult előre, méghozzá a legrövidebb útvonalon: a Duna mentén, illetve a Dunán. Seregének döntő részét ekkor a hajóhad tette ki, mely a katonákon kívül ostromgépekkel is fel volt szerelve. Hadjáratának legközelebbi célja Pozsony elfoglalása volt, ezért a város alá érkezve lehorgonyzott, szárazföldi seregével pedig letáborozott. Azonnal megkezdte a vár ostromlását, Pozsony védői azonban szívósan ellenálltak. Nemhogy sorra visszaverték a német rohamokat, de alkalmasint váratlan kitörésekkel is zaklatták az ostromló sereget.
Egyesek szerint egyébként ezen esemény alkalmából járt első ízben római pápa Magyarországon, mégpedig IX.Leó személyében, aki azért érkezett Henrik pozsonyi táborába, hogy személyesen próbáljon békét közvetíteni a német császár és a magyar király között. E próbálkozása azonban nem járt sikerrel.
Krónikásaink szerint a hadjáratot végül az döntötte el, hogy magyar búvárok egy csoportja Zotmund (aki a népnyelvben „Búvár Kund” néven lett nevezetes) vezetésével, az éj leple alatt megfúrták, majd ilyen módon elsüllyesztették a támadó sereg hajóinak egy jelentős részét. Bebizonyították, hogy a határtól nem messze is képesek harcképtelenné tenni az ellenséget. Mivel a császári sereg ellátása és fegyverzetének egy része ezúton megsemmisült, III.Henrik és serege kénytelen volt felhagyni a közel két hónapos ostrommal és bosszúsan távozni Magyarország területéről.
Így mentette meg a magyarok leleményessége két egymás utáni esztendőben is a fenyegető német támadástól a magyar hazát és mértek megszégyenítő vereséget a császár győzhetetlennek hitt seregére, de főképp Henrik tervére és büszkeségére.