Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. február 28., kedd

Trianon

Somoskő és Somoskőújfalu visszacsatolása

Az 1920-as trianoni békediktátum a Karancs-Medves-vidéken, Salgótarjántól északra, Somoskő és Somoskőújfalutól délre húzta meg Magyarország új határát. Tehát a döntés értelmében Somoskő és Somoskőújfalu is Csehszlovákiához került, a környék számos, jelentős szén- és bazaltbányájával együtt.
Egy különleges, egészen egyedülálló eset folytán azonban e két falu sorsa ezután kivételesen szerencsés módon alakult.
Történt ugyanis a következő évben, hogy a budapesti antant-bizottság egyik angol tagját, amikor (valami életveszélyes fül- vagy gége-problémával) megbetegedett, a legjobb pesti szakemberhez, Dr. Krepuska Gézához, a Rókus-kórház fül-orr-gégész professzorához ajánlották be. Krepuska Géza (1861−1949) pedig nemcsak hogy Nógrád vármegyében töltötte gyermekkorát, de történetesen éppen azon fővárosi befektetők közé tartozott, akiknek birtoka volt (egy kis bányával együtt) Somoskő-Somoskőújfalu környékén, ahol szerény, virágzó gazdaságot létesített, valamint ahol ásvány- és kőzetgyűjtői szenvedélyének is hódolhatott. Ezért Krepuskát érthető módon nagyon megviselte, mikor a tragikus trianoni döntés következtében még személyes sérelem is érte, hiszen ezáltal „külföldre” került kedves somoskőújfalui birtoka és kedves ismerősei is…
Visszatérve az antant-bizottság tagjára: a beteg eljutott Krepuskához, aki sikeresen meggyógyította az angol tisztet; közben pedig elpanaszolta neki is somoskőújfalui birtoka elvesztésének sajnálatos történetét, és rábeszélte páciensét, hogy jöjjön el vele a korábbi birtokra.
Az angol tiszt elfogadta a meghívást és egy antant-bizottsággal együtt Somoskőújfalura látogatott, ahol Krepuska, valamint a Rimamurányi Vasmű igazgatója (Lipthay B. Jenő) és egy jogi szakértő (dr. Auer Pál) kísérték őket körbe a faluban. Ők javasolták a bizottság tagjainak azt is, hogy próbáljanak meg bárkivel is szóba elegyedni az utcán szlovákul. Meg is próbálták, és bizony nem jártak sikerrel, mivel a lakosok közül senki nem tudott szlovákul. Az antant-bizottság tagjai ekkor döbbentek rá, hogy az elcsatolt település, melyen járnak, egy színtiszta magyar falu!
A látottak, no meg a korábbi kezelésért érzett hála, meggyőzték az antant tisztet és társait, hogy az előbb említett személyek bevonásával tárgyalásokat kezdeményezzenek az elcsatolt Somoskő és Somoskőújfalu helyzetének felülvizsgálatára.
Amilyen felelőtlenül, indokolatlan és meggondolatlan hirtelenséggel csatolták el hazánk nagy részét…nos, azzal szemben e pici területdarabka kérdésének tisztázása viszont annál tovább tartott. A szakértői vizsgálatok, tárgyalások és jogi procedúrák évekig elhúzódtak, de ami a lényeg: 1923-ban megszületett a sokak által elképzelhetetlennek gondolt döntés, miszerint Somoskőt és Somoskőújfalut, valamint a környékbéli bányákat, 1924. február 15-i hatállyal, visszacsatolják Magyarországhoz!
Somoskő és Somoskőújfalu települése bár visszakerült Magyarországhoz, a somoskői vár viszont Csehszlovákia birtokában maradt. Így állt elő az a hosszú évtizedekig tartó abszurd helyzet, hogy ha valaki Somoskőről föl akart menni a falu szélső házától alig ötven méterre lévő várba, annak a legközelebbi határátkelőn át, hatalmas és nehézkes kerülőt kellett tennie ehhez. Azt viszont sikerült még elérniük Krepuskáéknak, hogy a többi, korábban magyar tulajdonú, „csehszlovák oldalon” ragadt bazaltbányákba továbbra is átjárhassanak a magyar bányászok és vámmentesen szállíthassák Magyarországra a kitermelt követ – mindezt azzal az ügyes állítással tudták elérni, miszerint Budapest kövezésére kizárólag a határ túloldalán maradt bányák bazaltköve alkalmas…
Február 15-én megtörtént Somoskőújfalu, Somoskő és a Medves-fennsík egy részének ünnepélyes átadása. A történelem fintora, hogy a hivatalos átadási jegyzőkönyvet a napnak éppen abban a szakában (délután fél ötkor) írták alá, mint 1920. június 4-én a trianoni békediktátumot…Persze a Trianonban az újonnan létrejött csehszlovák államnak jutatott 61 631 km2-nyi magyar területhez képest, ez a kb. 15 km2, amit e két községgel visszaadtak Magyarországnak, igazán csekélységnek tűnik. Ám e falvak esete mégis szívet melengető, és a leleményesség, amellyel sikerült visszatérniük, megtanít minket az ilyen piciny elégtételek s örömök megbecsülésére, és arra, hogy sose veszítsük el a jövőbe vetett hitünket, amivel akár hihetetlennek tűnő célokat is elérhetünk…

(E boldog esemény emlékére néhány éve Somoskőújfaluban a „Hazatérés emlékművét”, Somoskőn pedig Krepuska Géza emlékművét állították föl.)

2012. február 20., hétfő

Az Erdélyi Fejedelemség

Vitéz Mihály és Giorgio Basta rémuralma Erdélyben

1599 tavaszán a mindig kiszámíthatatlan Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem immár sokadszorra forgatta fel az Erdélyi Fejedelemség életét. Hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, Báthory András bíborost, és alig egy évvel előző lemondása után, Báthory Zsigmond harmadszor is lemondott a fejedelmi trónról, ezúttal unokatestvére javára.
A híresen Habsburg-ellenes Báthory András trónralépése igencsak összekuszálta Prágában (a császár akkori székhelyén) is a dolgokat. Senki nem értette, mi folyik Erdélyben. Bocskai István hazasietett, hogy személyesen találkozzon az új fejedelemmel és tájékozódjon annak elképzelései felől. Ellentétük azonban kibékíthetetlennek bizonyult. Báthory András rövidesen hűtlenségi pert is indított az általa Habsburg-pártinak és "a császár kiszolgálójának" tartott Bocskai ellen és elkoboztatta erdélyi birtokait.
Bocskai, akit közben hazaárulásért az országgyűlés elé idéztek, nem hagyhatta annyiban a dolgot; fegyverkezni kezdett az új fejedelem ellen. Mielőtt azonban akár harcot indított volna, akár megjelent volna bírái előtt; az Erdély nehéz helyzetét kihasználó és Báthory
Zsigmondnak tett hűbéresi esküjét feledni látszó Vitéz Mihály havasalföldi vajda (tényleges, román nevén: Mihai Viteazul) ismét fordított egy nagyot az események menetén. Fegyverrel tört a fejedelemségre és ügyesen felhasználta annak belső ellentéteit. A Báthoryakat általában gyűlölő, a császár által lefizetett, Mihály által pedig szabadságjogaik visszaadásával kecsegtetett székelyeket sikerült nagyrészt maga mellé állítania. A szászokat pedig Habsburg-pártiságát hangoztatva sikerült Mihálynak felsorakoztatnia maga mögött. Ilyen formán összegyűjtött hadával 1599 októberében, Sellenberknél (Szebentől délkeletre) legyőzte Báthory András sebtében összeszedett seregét. A vesztes csatája után a havasokban elveszetten kóborló Báthory András bíboros-fejedelmet pedig Csíkszentdomokos határában agyonverték az őt meglelő székelyek.
Egy ideig még remélni lehetett, hogy a császár nevében Báthoryt legyőző Mihály vajda "kötelességét" teljesítve, távozik Erdélyből. Vitéz Mihálynak persze eszében sem volt távozni. Erdélyt a saját országának tekintette és a császár helytartójának címezte magát. Nemsokára Moldvát is elfoglalta, így a nemrég még szövetségesek után kutató, szorult helyzetű Mihály egyszerre három ország uralkodója lett. (Éppen emiatt lett a románok nagy nemzeti hőse, noha amiért leginkább tisztelik, az valójában sosem valósult meg: a három országot nem egyesítette soha afféle "elő-romániává".) Mi több, az Erdélybe leginkább csak hataloméhsége által vezérelt Vitéz Mihály csak egyre inkább elpofátlanodott, aljasságban nem ismert határt. A székelyeket egy hamis kiváltságlevéllel "lerázta", ő maga pedig az erdélyi fejedelmek kincseinek tömegét magára aggatva, sétálgatott pökhendien a gyulafehérvári palotában. A tradíciókat, magyar emlékeket nem tisztelte; amit megunt, azt kidobta. A magyar vezetők zömét elűzte, helyükre saját, havasalföldi bojárjait ültette. Rendet tartani nem tudott katonái közt sem. Mindennapossá váltak a fosztogatások, erőszakoskodások. A magyar nemesek birtokait szintén katonáival dúlatta föl. És mintha mindez még mindig nem lenne elég, parancslevélben felszólította Bocskait is, hogy nyújtson neki segítséget az erdélyi várak elfoglalásához. Itt már Bocskai is kiakadt, pedig ő mindeddig türelmesen várta, hogy Mihály hátha megelégszik a zsákmánnyal. Megtagadta tehát a vajda parancsát, aki büntetésül katonáival dúlatta fel birtokait. A viszony köztük – érthető módon – igencsak feszültté vált ezután. Bocskai, Prágába írott leveleiben, nem győzte szidalmazni a "gyalázatos, garázdálkodó" Mihály vajdát; amit a császári udvarban meglepetéssel fogadtak, hiszen ők úgy hitték, hogy Vitéz Mihály csak jót tett Erdéllyel és Bocskaival. Meg is üzenték neki, hogy jobban tenné, "ha nem bonyolódna bele e zűrös helyzetbe, az uralkodó és a vajda elleni szervezkedésekbe". Mikor aztán mégis méltóztattak császári megfigyelőket küldeni Erdélybe, be kellett látniuk, hogy a kaotikus állapotok, amikről Bocskai írt, valóban igazak. Vitéz Mihály őket, és az általuk képviselt császárt is semmibe véve, folytatta Erdély kifosztását. Az erdélyi nemesség végül Csáky István vezetésével fogott fegyvert a zsarnoki Mihály ellen, azonban mivel seregüket nem ítélték elég erősnek, végső elkeseredettségükben a császári hadvezérhez, Giorgio Bastához fordultak segítségért. 1600. szeptember 18-án, a Habsburg zsoldosvezér serege és az erdélyi magyarok közösen, a Maros mellett, (a Nagyenyed közelében lévő) Miriszlónál súlyos vereséget mértek Vitéz Mihályra, akinek ezután távoznia kellett a fejedelemségből.
Sajnos Erdélyre ezután sem köszöntöttek szebb idők, sőt, a szenvedések "legjava" csak ezután következett… Basta a bécsi udvarból érkező parancsnak – mely arra utasította, hogy mutasson elrettentő példát és keltsen félelmet – készségesen tett eleget. Katonái a kegyetlenkedések, fosztogatások, pusztítások és erőszakoskodások terén még a havasalföldi hadakat is felülmúlták. Erdélyben megszűnt a törvény és csak Basta generális akarata és katonáinak állati brutalitása szabta meg a "rendet". Olyan borzalmas állapotok lettek úrrá Erdélyen a császári helytartó irányítása alatt, amit sokan azelőtt elképzelni sem tudtak volna. A rengeteg szenvedés elől sokan a vadonba, sokan pedig Moldvába menekültek.
Erdély népe iszonyú helyzetében ráébredt, hogy még a pazarló, szerencsétlen Báthory Zsigmond uralma is ezerszer jobb volt, mint Basta rémuralma; ezért Székely Mózes székely hadvezér felkereste a külföldön tartózkodó Báthoryt, hogy megpróbálja rávenni visszatérésre. Nem kellett őt sokat noszogatni, mert maga is erősen fontolgatta már az újabb visszatérést. Báthory Zsigmond 1601 tavaszán ismét hazatért és április elején újból fejedelemmé választották. Uralma azonban nem tarthatott túl sokáig. Vitéz Mihály vajdának ismét sikerült kimagyaráznia és behízelegnie magát a császári udvarnál; így a Habsburg-hadakat irányító Bastával együtt léphetett fel a visszatérő fejedelem ellen.
A legjelentősebb ütközetre 1601. augusztus 3-án került sor, Goroszlónál. Báthory elkeseredetten küzdő csapatait, akiket Székely Mózes és Csáky István vezetett, tönkreverte Giorgio Basta és Vitéz Mihály egyesített serege. Maga Báthori, a csata után Moldvába menekült. Kis elégtétel legalább jutott a magyarságnak is: Basta a csata után nem sokkal, a feleslegessé váló és megbízhatatlan szövetségesét, Vitéz Mihályt, – jellemzően Habsburg-módszerrel – saját vallon zsoldosaival gyilkoltatta meg.
Az Erdélyi Fejedelemségen azonban ez nem sokat segített. Erdély
megpróbáltatásai és kilátástalan szabadságharca folytatódott. Miután Báthory hadserege lassan felőrlődött, a fejedelem 1602 nyarán negyedszer – és ezúttal utoljára – is lemondott Erdély trónjáról, és örökre távozott a fejedelemségből. Az irtózatos állapotok Erdélyben pedig tovább folytatódtak. Az emberek és földi javaik borzalmas veszteségeket szenvedtek. Az országban éhínség tombolt, az igavonó állatok pedig jóformán kipusztultak. Helyettük az emberek gyakran magukat fogták az igába; innen jön a „Basta szekere” kifejezés, ami tükrözi az erdélyi emberek akkori sanyarú sorsát és kiszolgáltatottságát.
Az erdélyi nép nyomorúságos helyzetébe Székely Mózes nem volt hajlandó beletörődni. Bethlen Gáborral és más, még reménykedő erdélyi magyarokkal együtt, megszervezte Erdély felszabadítását és elnyerte hozzá a török szultán támogatását is. 1603 márciusában Székely Mózes meg is indította ellenállási mozgalmát és seregei a tavasz folyamán sorozatos sikereket értek el, lassan egyre jobban kiszorítva Basta hadait Erdélyből. Május elején, Gyulafehérvár visszafoglalása után, hivatalosan is erdélyi fejedelemmé kiáltották ki Székely Mózest (bár lényegében már áprilisban megválasztották), Erdély történetének egyetlen székely fejedelmét.
A következő közel két hónap folyamán Székely Mózes Erdély szinte egész területéről kiűzte Basta zsoldosait. A fejedelemség újjáépítését azonban sajnos már nem tudta megkezdeni, ugyanis a Habsburg-udvar által megbízott Radu havasalföldi vajda rátámadott az épp’ csak felszabadult Erdélyre. Román hadait erősítették az általa fellázított kisebb erdélyi csapatok is. Seregével hamarosan lecsapott Székely Mózes Brassó melletti táborára és egy véres csatában vereséget mért rá. A kegyetlen harcban életét vesztette az erdélyi hadsereg színe-java és maga Székely Mózes is.
A megtorlásra szomjazó Basta visszatért Erdélybe, zsoldosai pedig az eddigieket is meghaladó mértékű gyilkolást és kegyetlen pusztítást csaptak. A zsoldosvezér a történtekért kizárólag az erdélyieket tette felelőssé. A nép nyomorba taszítása és sanyargatása mellett, a nemesség vagyonának jelentős részét is elkoboztatta és protestáns vallás gyakorlását is korlátozta (a vallási toleranciájáról oly híres Erdélyben!). A pusztulás és elkeseredés a túlélők közül is sokakat távozásra kényszerített, ezzel tovább rontva Erdély etnikai viszonyait is…



Ezen a XVII. századi olasz térképen Erdély középső része látszik, a közepén Nagyenyeddel, de megtalálható rajta Kolozsvár és Gyulafehérvár is.
A fentebbi arcképek közül az első Vitéz Mihályé, a második Giorgio Bastáé. (Nem azért, mintha e két szégyentelen megérdemelné, hogy a képüket mutogassák, de mivel az ő erdélyi ámokfutásukról szólt e cikk, ezekkel próbáltam szemléletesebbé és informatívabbá tenni írásomat.)

2012. február 13., hétfő

Magyarország a II.világháborúban

Budavári kitörés, 1945. február 11.

Budapest ostroma, a második világháború egyik leghosszabb és legborzalmasabb városostroma, február második hetében már a végéhez közeledett. Eddigre már a szovjet Vörös Hadsereg kezén volt teljesen Pest, a Margit-sziget és Buda túlnyomó része, beleértve a budai védelem egyik legfőbb kulcspontját, a Sas-hegyet is, február 11-én pedig elfoglalták a Gellért-hegyet, elesett a Citadella is. A német és magyar védők már csak a budai Várhegyen (és a Margit körút, valamint a Duna által közrezárt utcákban) tartották magukat.
Noha a védőseregnek az ostrom során – különösen annak első felében – számos alkalommal lett volna lehetősége a kitörésre, Hitler továbbra is fenntartotta utasítását, miszerint az utolsó házig kell harcolni és nem engedélyezte sem a kapitulációt, sem a kitörést. A magyar hadvezetés februárban is javaslatot tett a várból való kitörésre, azonban a német vezetés Hitler parancsára hivatkozva ezt megtagadta. Karl Pfeffer-Wildenbruch városparancsnok is az utolsó pillanatig nem mert szembeszállni a Führer akaratával, és csak akkor gondolta meg magát, amikor már az utolsó utáni lehetőséget is elmulasztották a sikeres kitörésre. Mikor már tudni lehetett, hogy a Citadella is elesik, a Budai Vár védői teljesen reménytelen helyzetbe kerültek: az élelem elfogyott, az utolsó töltények kerültek a fegyvercsőbe. Az emberek a jéghidegben romok közt bujkáltak. Sok volt a sebesült, és a körbezártakkal szembenálló túlerő is nyomasztó volt. (Noha az ostrom során az ellenség sokkal nagyobb emberveszteséget szenvedett, mint a védősereg, a Vörös Hadsereg ígyis többszörös erőfölényben volt.) Ekkor végre Pfeffer-Wildenbruch is elszánta magát a kitörésre. A tervet azonban még közel egy napig szigorúan titokban tartották és a főbb német parancsnokokkal is csak február 11-én délután közölték. A német vezetés által megbízhatatlannak tartott magyar katonák (és parancsnokaik) pedig csak este hatkor szereztek tudomást a tervről, miután Pfeffer-Wildenbruch jelentette rádióján a főváros körüli szovjet ostromgyűrűtől nyugatra (a Gerecsénél és a Vértesnél) tartózkodó Dél Hadseregcsoportnak, hogy este ki fog törni a várból, és kéri a szovjet csapatok minden erővel való lekötését, valamint (megmaradt) csapatainak felvételét (a Komárom-Esztergom megyei) Szomor térségében. A rádiótávirat után a berendezéseket szétverték, így a döntés visszafordíthatatlanná vált.
A kitörésben csak azok vehettek részt, akik képesek voltak erőltetett menetben 25-30 km-t megtenni. A több ezer sebesültet kénytelenek voltak sorsukra hagyni. A nehézfegyverzet nagy része már elpusztult és a maradékot is hátra kellett hagyni, mivel azokat nem lehetett észrevétlenül a kitörés tervezett helyszínére csoportosítani.
Az oroszok azonban számítottak a kitörésre. Az égő város és a „Sztálin-gyertyák” fényénél utcákra szegezett fegyvercsövekkel várták a német-magyar támadást. Számítottak rá, mivel a német védőseregek a háború folyamán sosem adták meg magukat a szovjeteknek. Ennek nemcsak a kötelességteljesítés – normál esetben becsülendő – és a végsőkig való kitartás erkölcse volt az oka, hanem az ideológiai ellentétek és a – jogos – félelmek is, mivel a németek jól tudták, hogy a szovjetek nem kegyelmeznek a legyőzötteknek. A magyar katonák nagy része viszont még nem tudta, hogy a szovjet hadifogság – ami azokra vár, akiket nem mészárolnak le azonnal az oroszok – sem lesz jobb a halálnál, ezért sokan nem vállalkoztak a kitörésre, hanem inkább a várban maradtak.
A kitörési akció megkezdésére február 11-én este 8-kor érkezett a parancs. Több tízezren indultak végső rohamra a fogcsikorgató hidegben, legtöbbjük a Bécsi kapu tértől a Széll Kálmán tér és a Széna tér irányába, a Városmajor felé. A megmaradt 44 ezer német és magyar katona közül sokan még a várban visszafordultak – különösen miután már látták az akcióban résztvevők irtózatos veszteségeit – így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A katonák közt azonban rengeteg civil is rohant előre, lefelé a Várhegyről, akik így próbáltak megmenekülni… A várból éjszaka kitörő katonákat és civileket azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket. A gránátrobbanások, orosz tankok és gépfegyverek pergőtüzében az elkeseredett támadás üvöltő mészárlásba és véres zűrzavarba torkollott. Mindenütt tűz, fegyverropogás, süvítő golyózápor, ordítás, robbanások, halottakon áttaposva rohanó embertömeg…A Várból lezúdulók tömött sorokban estek össze, ahogy a halál kaszált közöttük; a véres küzdelem és a hatalmas tömeg azonban az ellenséget is megrémítette és több helyen rést ütött az orosz vonalakon.
A német és magyar főparancsnokság, nagyjából 500 fős rohamcsoport kíséretében, az Ördög-árok földalatti csatornáin keresztül igyekezett menekülni, hogy így kerüljék ki az akció messze legveszélyesebb részét. A Bolyai műszaki akadémiánál felszínre érő vagy a csatornából másutt kimászó csapatokat heves tüzérségi és géppuskatűz fogadta. A bent rekedtek közt, miután látták, hogy a kijutás lehetetlen, kitört a pánik, sokan visszafordultak, más utakat kerestek. Pfeffer-Wildenbruch egy kis csapattal egy szűk mellékcsatornán keresztül jutott ki a Budakeszi útra, ahol azonban rövidesen fogságba estek.
A kitörő emberek zöme a már említett irányban, a Széna- és Széll Kálmán téren át, a Városmajoron és Olasz fasoron keresztül, valamint a fogaskerekű vasút töltése mentén menekült a Sváb-hegy vagy a Budakeszi út felé, hogy így vessék bele magukat a Budai-hegység erdeibe. Ezen (és az Ördög-árok csatornájában menekülőkön) kívül több másik irányba is megkísérelték a kitörést kisebb csoportok, így például észak, a Mechwart liget és a Szemlőhegy, majd a Hármashatár-hegy vagy a Pilis felé. Éjfél táján egy nagyobb csoport még megpróbált a Vérmezőn keresztül kitörni. Ők váratlan sikerrel jártak, ugyanis a szovjetek eddigre csapataik többségét átcsoportosították a kitörés főcsapásának útvonalához, illetve a kijutók üldözésére, így az errefelé kitörők kisebb lövöldözés után sikeresen kijutottak a hegyekbe.
A Várból való kitörés iszonyatos veszteségekkel járt. A több mint húszezer kitörőből alig négyezren érték el a budai hegyeket. Akik nem a Vár lábánál kialakuló hullahegyeket gyarapították, hanem megadták maguk, azok sem jártak jobban, ugyanis az oroszok az elfogott katonák többségét azonnal agyonlőtték. Azonban akik kijutottak a hegyekbe, még azok sem érezhették magukat biztonságban. Noha itt legalább a szovjet páncélosoktól nem kellett tartani, rengeteg orosz katona bevetésével őrült hajtóvadászat indult a csoportokra szakadó, erdőben szétszóródott, fagyoskodó, éhezve bujkáló német és magyar katonák után. Az utolsó, döntő próbatétel az volt, amikor e kíméletlen, véres éjjeli akciót túlélt katonák a Budai-hegység nyugati szélén kiértek az erdőből. Ugyanis itt a német vonalakig még hosszú kilométereket kellett megtenni viszonylag sík vagy dimbes-dombos, néhol facsoportokkal vagy bozótosokkal tarkított, egyébként puszta terepen, szántókon keresztül. Itt viszont szovjet páncélosok és lovasok járőröztek, az erdőből kilépőket pedig aknavetőtűzzel fogadták. Sokan még itt estek fogságba, őket pedig szinte kivétel nélkül, helyben kivégezték.
Elsőként egy két tucat főből álló csapat érte el a német vonalakat a szomori templomnál. A következő öt napban még 600, az üldözéstől agyongyötört katona érte el a német csapatokat. Sokan azonban még hetekig bolyongtak a téli erdőkben, esetenként megtébolyodva, élelemért akár saját társukat is legyilkolva. A kitörés végül alig több, mint 700 katona számára ért véget sikerrel. Ennyien jutottak át, ennyien élték túl az akciót. A Vár (február 11-i) védőseregének 2%-a sem jutott ki…Tehát több mint tizenkilencezren haltak meg a kitörés résztvevői közül. A Várban maradókra, tovább harcolókra és magukat megadókra se várt jobb sors. Február 13-án Budapest elesett; az új megszállók a hadifoglyokat és sebesülten fekvőket nagyrészt állatias kegyetlenséggel kivégezték, sok tízezer nőt erőszakoltak meg és csak a fővárosból és környékéről több mint százezer (nagyrészt polgári) személyt hurcoltak el a könyörtelen halált ígérő távoli Szibériába…

Korábbi, Budapest ostromáról írt cikkem ITT olvasható.

2012. február 5., vasárnap

Hunyadi János és kora

Hunyadi 1442.évi nagy győzelmei a törökök felett

1442 kora tavaszán Mezid bég 10-17ezer fős török sereggel tört be Dél-Erdélybe. A magyarok bizonytalanságban tartására az Al-Duna vidékén vált külön a török sereg többi részétől, amely az ellenkező irányba, Szlavónia pusztítására indult. Több mint tízezer fős seregével Mezid a völgyeken és szorosokon végigvonulva Gyulafehérvárig jutott, majd a várostól keletre letáborozott, és csapatai innen indultak minden irányba a környék felprédálására.
Az országrész védelmével megbízott Lépes György nem nézhette sokáig tétlenül, hogy a portyázók kifosztják Gyulafehérvár vidékét és fogságba ejtett lakosok tömegeit viszik magukkal. Serege önmagában azonban túl kevés volt. Hunyadi János ekkor már túl volt első jelentős török-ellenes győzelmein, hiszen a korábbi években már néhány szép diadallal tette emlékezetessé nevét. Ő is Erdélybe, Gyulafehérvárra sietett. Lépes Györggyel rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy egyesített seregükkel – noha annak létszáma még így is elenyészően csekély volt a török hadhoz képest – megkísérlik a lehetetlent.
1442. március 18-án a Gyulafehérvártól észak-északkeletre lévő (Maros)Szentimrénél támadták meg a törököket. Először csak egy előhaddal találták szembe magukat, mely rögtön menekülőre vette a dolgot. Azonban míg a magyarok a török seregrészt üldözték, Mezid seregének többi része is Szentimréhez csoportosult. A magyar hadat körbevették és vereséget mértek Lépes és Hunyadi seregére, azonban maguk is súlyos veszteséget szenvedtek. A csatában maga Lépes György püspök is elesett. (A püspököt azonban nem kell különösebben sajnálnunk, hiszen éppen a hírhedt népnyúzó Lépes püspök volt az, aki az egyházi tizeddel való visszaéléseivel annakidején kiváltotta az erdélyi parasztfelkelés kirobbanását is…) Hunyadi nagy nehezen ki tudta vágni magát a véres forgatagból és serege maradékával visszahúzódott Gyulafehérvárra. Egy pillanatig sem tétlenkedett, hanem tüstént összetoborozta néhány erdélyi megye nemességét és harcba hívta a székelyeket.
A törökök eközben rablóhadjáratukat befejezettnek nyilvánítva, foglyokkal és zsákmánnyal súlyosan megrakodva, amerről jöttek, arrafelé elindultak kifelé az országból. Arra azonban számítottak, hogy Hunyadi nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, hanem megkísérel még Magyarországon belül ismét lecsapni rájuk. Hunyadinak ekkor már volt olyan félelmetes híre a törökök között, hogy tervet eszeltek ki, kifejezetten Hunyadi személyének kiiktatására. Mezid részletesen leírta a magyar hadvezér öltözetének kinézetét és megparancsolta katonáinak, hogy ha Hunyadi rajtuk ütne, akkor a harcban minden erejükkel Hunyadi személye ellen forduljanak és őt öljék meg mindenáron, mivel ezáltal legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnának meg, és egy ilyen kiváló hadvezér hiányában a magyarok menthetetlenül elvesznének. A magyar táborban azonban egy kém útján tudomást szereztek a törökök tervéről. És itt következett történelmünk egy újabb, dicsőségesen szép hazafias tette. Hunyadi egyik familiárisa, egy Kemény Simon (vagy Kamonyai Simon) nevű lovag felajánlotta, hogy öltözetet, páncélt, lovat és fegyvert cserél Hunyadival, hogy így mentse meg vezérét, hazájának legfőbb reménységét! Más reális megoldás nem lévén, Hunyadi elfogadta az ajánlatot, és a „hitelesség” kedvéért az egyik seregszárny vezetését is Kemény Simonra bízta.
Hunyadi sebtében összegyűjtött hada március végén, az Erdélyi Vaskapunál érte utol a kifelé vonuló – a rabokkal és a zsákmánnyal nehezen haladó – török sereget. (Ez a Vaskapu nem a Duna közismert, gyönyörű szurdokvölgye, hanem attól jó 100 km-re északra, Hunyad megyében, a hegységek között található Vaskapu-hágó.) A csel bevált; a csatában a törökök minden erejükkel a Hunyadinak vélt Kemény Simont és az általa vezetett szárnyat támadták, míg a valódi Hunyadi a magyar sereg nagyobbik részét vezette. Kemény Simon és az őt védő csapat sokáig állta a török áradat rohamait, vágták, kaszabolták az ellenség rengeteg harcosát, ám az egy személyre összpontosított irtózatos túlerő végül legyűrte őket; Simon és a kíséretében harcolók mind hősi halált haltak. Mikor Kemény Simon ezer sebből vérezve, holtan esett le lováról, a törökök győzelmi mámorban kezdtek ujjongani. Csakhogy a valódi Hunyadi eddig a török sereg oldalába került, majd fergeteges rohamot indított a megtévesztett ellenség döbbent katonái ellen. Ráadásul eközben az őrség megcsappant létszámát és figyelmét kihasználva, kiszabadították/kiszabadultak a foglyok is, akik a kezük ügyébe kerülő kövekkel, elesettek fegyvereivel azonnal hátbatámadták a törököket. A két (vagy inkább még több) tűz közé került törökök óriási vereséget szenvedtek, seregüknek csak egy töredéke élte túl az ütközetet. Holtan maradt a csatatéren maga a vezér, Mezid bég és fia is, a többi, sok ezer török katonával együtt. Hunyadi János a maga tehetségének, katonái és a kiszabadított foglyok bátorságának, de legfőképp Kemény Simon önfeláldozásának köszönhetően hatalmas győzelmet aratott, az ellenséget megsemmisítette, az elrabolt embereket, állatokat, terményeket és tárgyakat visszaszerezte. (Kemény Simon páncél-cserés hőstette nem az első volt a magyar történelemben. 112 évvel korábban, egy másik szurdokban [nem is oly messze] Hédervári Dezső mentette meg hasonló módon a király, Károly Róbert életét.)
(Egyesek szerint az első, tehát a marosszentimrei csatában Hunyadi személyesen nem vehetett részt, mivel Temesváron kellett megvárnia, hogy kiderüljön, mi a török főcsapás célja, és csak ezután tudott Erdélybe sietni, ahol csatlakoztak hozzá az Erdélyből toborzott, illetve az előző csatát túlélt seregrészek. Ez a verzió szerint tehát Hunyadi nem utolérte, hanem szemből, nyugat felől támadta meg a kifelé vonuló török sereget. Véleményem szerint azonban az előbbi változat valószínűbb, mert Hunyadi sietve bár, de odaérhetett a szentimrei csatába.)
Hunyadi a győzelem után sem pihent. Még a tavasz folyamán egy villámhadjárat során megbüntette a törökökkel együttműködő havasalföldi vajdát, helyére pedig egy magyarbarát román uralkodót ültetett. Ezzel, ha csak rövid időre is, de helyreállította magyar befolyást Havasalföldön.
A feldühödött II.Murád szultán azonban nem hagyhatta szó nélkül se a vereséget, se a havasalföldi magyar beavatkozást. Még 1442 nyarán megindította újabb, az előzőnél azonban sokkal erősebb, nagyszabású hadjáratát. Mivel azonban Kis-Ázsiában dolga akadt, ezért a sereg vezetését Sihabeddin ruméliai beglerbégre bízta. A támadó oszmán sereg a törökök (támadásra mozgósítható) teljes európai haderejét magában foglalta, de még néhány ázsiai csapatot is hozzárendeltek. Létszámát korábban 80ezer főre becsülték, ami azonban nyilvánvaló túlzás. Valójában nagyjából 30-40ezer fős lehetett a török sereg, ami azonban még mindig gigantikus hadsereg, főleg, ha számításba vesszük, hogy Hunyadi a délkeleti védelmi vonalról legfeljebb 10ezer katonát tudott egyszerre összegyűjteni és csatasorba állítani. Ezek az adatok, valamint a tény, hogy a török seregben janicsárok is szép számmal voltak, nyilvánvalóvá tették, hogy nem valamiféle rablóhadjáratról van szó, hanem – ha nem is a szultán vezetésével – az oszmán fősereg támadásáról.
A török sereg augusztus második felében hatalmas pusztítást csapva vonult át a „hűtlenné vált” Havasalföldön. A lakosság a dél-erdélyi hegyekbe menekült, Hunyadi pedig Brassó mellett várta seregével a beglerbég támadását. Hunyadi nyilván azt szerette volna, ha Sihabeddin bejön seregével a magas hegyek közé, és a Törcsvári- vagy a Tömösi-hágóban ütközhet meg vele, hiszen ott szinte egyáltalán nem érvényesülhetne a törökök túlereje. Sihabeddin ezzel szemben délre, laposabb területre akarta csalni a magyar sereget, hogy ott nyílt mezei csatában, erőfölényét kihasználva, megsemmisíthesse őket.
Végül a két terv közötti „középút” valósult meg: Hunyadi seregével átlépte a magyar határt és kijött a szorosból, míg Sihabeddin följebb mászott seregével a hegyekbe. Így végül, ha nem is meredek hegyoldalak között, azonban még mindig elég szűk folyóvölgyben, a Jalomica felső szakaszán került sor a csatára, szeptember 6-án. Az oszmánok többszörös túlerőben voltak, viszont a magyaroknak kedvezett két tényező. Egyrészt, hogy a Kárpátok déli nyúlványai között kevésbé érvényesülhetett a törökök számbeli fölénye, másrészt pedig az, hogy Sihabeddint még a törökök is egyértelműen felkészületlen, elbizakodott, meggondolatlan embernek ismerték, aki oly vakon hitt győzelmében, hogy alapvető óvintézkedéseket is elmulasztott végrehajtatni. A csata a magyar nehézlovasság rohamával kezdődött, amit azonban a janicsárok és a segítségükre vezényelt lovasok kivédtek. Ekkor a szpáhik megpróbálták bekeríteni Hunyadi seregét, azonban a meredek folyóvölgy és a magyarok ellenállása meghiúsította tervüket. Órákon át tartó kézitusa bontakozott ki a Jalomica völgyében, amit végül a Hunyadi által bevetett huszita taktika döntött el (mely taktikát a törökök azelőtt nem nagyon ismerhettek). Az ádáz küzdelem hevében, Hunyadi a girbegurba terep fedezékében a török jobbszárny hátába tudta juttatni kisebb ágyúkkal és íjászokkal megrakodott harci szekereit. A török sereg bekerített része rövidesen megadta magát, a többiek pedig fejvesztett futásba kezdtek. Amint látszott, hogy török részről itt bajok lesznek, maga Sihabeddin is kereket oldott, hogy mentse életét. Temérdek török holtteste maradt a Jalomica keskeny folyóvölgyében. Az oszmán vereség óriási volt, hiszen közel tízezer török katona halt meg, és ötezren estek fogságba. Hunyadi hadvezéri lángelméje egy éven belül kétszer győzte le az Oszmán Birodalom irtózatos haderejét és védte meg hazáját és a keresztény világot.
1442. évi győzelmei immár egész Európa-szerte ismertté és dicsővé tették Hunyadi János nevét. E győzelmek nemcsak neki és Magyarországnak szereztek hatalmas elismerést, de új reményt is ébresztettek a keresztény Európa népeiben, hogy talán mégis van esély a terjeszkedő Oszmán Birodalom legyőzésére és a törökök Európából való végleges kiűzésére…