Az utolsó „tatárjárás” Magyarországon
― Az 1717-es tatár betörés
1717 augusztusában a török szultán parancsára
Moldvából nagy létszámú tatár sereg tört be az országba a Radnai-hágón
keresztül. A támadás elrendelésének elsődleges célja oszmán részről az volt,
hogy elterelje a Habsburg Birodalom figyelmét a déli hadszíntéren (a Temesköz
és a Szerémség vidékén) folyó harcokról, megossza az ellenség erőit és zavart
keltsen annak hátországában.
A Rakovica Mihály (Mihai Racoviță) moldvai vajda
névleges parancsnoksága alatt álló sereggel tartott pár száz kuruc is,
Esterházy Antal (egykori kuruc tábornok) vezetésével, aki megpróbált újabb
Habsburg-ellenes felkelést kirobbantani.
Észak-Erdélybe pusztán lovasokból álló, szedett-vedett, ám hatalmas
létszámú tatár sereg tört be, aminek a csekély határőrség nem tudta útját
állni. A tatár had Radna, Beszterce vidékét és a Mezőség északi részét
pusztította. A megerősített helyek, várak, városok ostromával nem foglalkoztak
– erre nem is lettek volna alkalmasak – és nyílt csatát sem akartak vállalni
reguláris sereggel szemben. A hadjárat célja a rablás volt (fosztogatás és
foglyok elhurcolása), valamint zűrzavar és pánik keltése. Számos községet
felgyújtottak, lakosok százait mészárolták le és még többeket ejtettek
fogságba. Augusztus 24-én a sóbányászatáról híres mezőségi Széket például
teljesen elpusztították, lakosságának több mint háromnegyedét lemészárolták.
(Erre a tragédiára emlékeztetve fogadták meg a széki túlélők, hogy a helyiek
öltözetének színe ezentúl a fekete és a vörös lesz.)
Az újabb kuruc szabadságharc kirobbantásához
toborzással próbálkozó Esterházyék felhívása visszhang nélkül maradt. Ennek
egyik oka az volt, hogy az ország lakosságának már iszonyatosan elege lehetett
a gyakorlatilag kétszáz éve folyamatosan dúló háborúskodásból; az egyszerű
emberek békére vágytak – akár a Habsburg-iga fennmaradása árán is. A
sikertelen toborzás másik, igen érthető oka pedig abban állt, hogy a kuruc
„agitátorok” nem tudták megakadályozni tatár szövetségeseik barbár
pusztításait, ami igencsak ellenséges indulatokat szült a nép körében ellenük
is.
A Mezőséget prédáló tatárok ellen a csapatait
Marosvásárhelyen összpontosító Steinville erdélyi tábornok indult meg. Az
ellenség mellékhadával sikerült is megütköznie és azokat Besztercén át
kiszorítania az országból. Rakovica Mihály és Esterházy Antal is helyesebbnek
látta e hadakkal együtt elhagyni Erdélyt.
A tatár had főoszlopa azonban Désen keresztül
továbbvonult a Szamos mentén, könyörtelenül pusztítva a vidéket. Feldúlták
Nagybánya környékét, onnét tovább aztán felperzselték a Szamosközt és
eljutottak Nagykárolyig is.
Károlyi Sándor tábornok (szintén egykori kuruc
hadvezér, a szatmári béke megkötője), Északkelet-Magyarország főparancsnoka már
a tatár betörés előtt próbált volna megelőző csapást mérni a gyülekező
ellenségre, azonban a megyei csapatok összevonásárára sokáig még azután sem
kapott engedélyt, hogy az ellenséges betörés már napokkal korábban
bekövetkezett. A császári vezetés még mindig gyanakodva figyelte az eseményeket
és az egykori kuruc parancsnokokat, tartva tőle, hogy az összevont fegyveresek
esetleg egy új felkelés magvát alkothatják majd. (Pedig félelmük alaptalan
volt. Végsősoron több egykori kuruc fogott fegyvert a tatárok ellen, mint ahány
velük együtt érkezett az országba.)
Közben a beözönlő tatár hordák szörnyű pusztítást
vittek végbe, végiggyújtogatták és rabolták Máramaros, Ugocsa és Szatmár megyék
nagy részét, valamint több ezer lakost fűztek rabszíjra és hurcoltak magukkal.
Aztán ahogy végre összegyűltek a megyei csapatok és Károlyi vezetésével egyesülve
ellenük indultak, a Tiszáig jutott fosztogató had jobbnak látta mielőbb
elhagyni hazánk területét. Közrejátszott ebben az is, hogy augusztus végén
eljutott a hatalmas belgrádi (török) vereség híre a tatárokhoz is. Az akció
ezzel teljesen értelmét vesztette (leszámítva az öncélú rablást), hiszen
Belgrád elestével a Habsburg-török háború sorsa eldőlt, és arra sem látszott
már semmi esély, hogy a lakosságot lázadásra bírják. Minthogy észak felé
megerősített várak védték a hágókhoz vezető völgyek bejáratait, ezért a
visszavonuló tatár seregnek nem maradt jobb választása, mint a
Máramarosi-medencén keresztül a Borsai-hágó felé venni az irányt.
Eddigre azonban sokfelé fegyvert ragadott a parasztság
is. Egyes helyőrségek támogatásával, gyakran ugyancsak egykori kuruc
parancsnokok vezetésével, lecsaptak a zsákmányukkal visszavonuló tatárokra és
összességében több ezer foglyot szabadítottak ki. Az ellenség visszavonulása
egyre keservesebb meneküléssé fajult. A Visó és az Iza völgyében menekülő
tatárokat újabb és újabb meglepetésszerű támadások cincálták meg.
Szeptember 4-én a tatár fősereg maradéka már a
határhoz közelítve kapaszkodott föl a Visó völgyéből a Borsai-hágó irányába. Itt
azonban a Sándor Lupu borsai pópa − szintén egykori kuruc harcos − vezette magyar és román parasztok,
valamint rengeteg korábbi kuruc katona jól szervezett rajtaütése várta őket. A
máramarosi felkelők óriási fenyőfákkal és hatalmas kőtorlaszokkal teljesen
eltorlaszolták a völgyben fölvezető szűk hegyi utat, olyannyira, hogy azon még
gyalog sem igen lehetett átjutni, nemhogy lóval, pláne zsákmánnyal és
foglyokkal megrakodva. Mikor a keskeny úton hosszan kígyózó tatár sereg eleje
elérte a torlaszokat, éles füttyentések süvítettek végig az erdőn. Egyszerre
mennydörgő recsegés, morajlás, bömbölő robaj rázta meg a völgyet: a
völgyoldalban félig keresztülvágott törzsű szálas fenyőfákat hátulról egyidejűleg
meglökték, rádöntötték az ellenségre, és egyúttal az asszonyok és leányok
eltávolították a gátakat a felhalmozott kőrakások elől, rázúdítva a
sziklagörgetegeket is a tatár horda nyakába. Akiket nem söpört el a „rájuk
boruló erdő és hegyoldal”, azoknak sem jutott több pár pillanatnál felocsúdni a
megrökönyödésből, mert máris záporoztak feléjük a lövedékek, azután minden
irányból megrohanták őket a felfegyverzett parasztkatonák. Irgalmatlan nagy
vereséget szenvedett a tatár rablóhad a Borsai-hágóban. Az előző két hét – és a korábbi századok… − szenvedéseitől bosszúszomjassá vált magyar és
román parasztok nem kímélték az ellenséget, óriási mészárlást csaptak köztük. A
tatár főseregnek alig fele tudta magát úgy-ahogy átvágni a véres forgatagon,
sokan csak nagy kerülővel, és közülük sem mindenki jutott ki végül élve az
országból. Az ellenség másik felét a felkelők legyilkolták, az elhurcolt
foglyokat pedig kiszabadították.
Ilyen csúfos véget ért a hazánkra törő utolsó „tatárjárás”.
Nem szabad azonban megfeledkeznünk az áldozatokról, arról, hogy a tatár
betörés így is tragikus méretű pusztítást eredményezett. Az ellenséges hordák
több mint kétszáz falvat gyújtottak föl, emberek ezreit mészárolták le és sok
százakat hurcoltak el (sikerrel) fogságba. A rablóhadjáratnak emberek, állatok,
házak, templomok, kúriák, műkincsek megszámlálhatatlan sokasága esett
áldozatul. Mindazonáltal a „föld népének”, a parasztok, egykori kurucok,
helyőrségek és vármegyei hadak bátor és leleményes helytállásának köszönhetően,
a tatárok feletti 1717-es győzelem méltán kerülhetett be a magyar történelem
hadi eseményeinek dicső krónikájába.
