Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. február 5., vasárnap

Hunyadi János és kora

Hunyadi 1442.évi nagy győzelmei a törökök felett

1442 kora tavaszán Mezid bég 10-17ezer fős török sereggel tört be Dél-Erdélybe. A magyarok bizonytalanságban tartására az Al-Duna vidékén vált külön a török sereg többi részétől, amely az ellenkező irányba, Szlavónia pusztítására indult. Több mint tízezer fős seregével Mezid a völgyeken és szorosokon végigvonulva Gyulafehérvárig jutott, majd a várostól keletre letáborozott, és csapatai innen indultak minden irányba a környék felprédálására.
Az országrész védelmével megbízott Lépes György nem nézhette sokáig tétlenül, hogy a portyázók kifosztják Gyulafehérvár vidékét és fogságba ejtett lakosok tömegeit viszik magukkal. Serege önmagában azonban túl kevés volt. Hunyadi János ekkor már túl volt első jelentős török-ellenes győzelmein, hiszen a korábbi években már néhány szép diadallal tette emlékezetessé nevét. Ő is Erdélybe, Gyulafehérvárra sietett. Lépes Györggyel rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy egyesített seregükkel – noha annak létszáma még így is elenyészően csekély volt a török hadhoz képest – megkísérlik a lehetetlent.
1442. március 18-án a Gyulafehérvártól észak-északkeletre lévő (Maros)Szentimrénél támadták meg a törököket. Először csak egy előhaddal találták szembe magukat, mely rögtön menekülőre vette a dolgot. Azonban míg a magyarok a török seregrészt üldözték, Mezid seregének többi része is Szentimréhez csoportosult. A magyar hadat körbevették és vereséget mértek Lépes és Hunyadi seregére, azonban maguk is súlyos veszteséget szenvedtek. A csatában maga Lépes György püspök is elesett. (A püspököt azonban nem kell különösebben sajnálnunk, hiszen éppen a hírhedt népnyúzó Lépes püspök volt az, aki az egyházi tizeddel való visszaéléseivel annakidején kiváltotta az erdélyi parasztfelkelés kirobbanását is…) Hunyadi nagy nehezen ki tudta vágni magát a véres forgatagból és serege maradékával visszahúzódott Gyulafehérvárra. Egy pillanatig sem tétlenkedett, hanem tüstént összetoborozta néhány erdélyi megye nemességét és harcba hívta a székelyeket.
A törökök eközben rablóhadjáratukat befejezettnek nyilvánítva, foglyokkal és zsákmánnyal súlyosan megrakodva, amerről jöttek, arrafelé elindultak kifelé az országból. Arra azonban számítottak, hogy Hunyadi nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, hanem megkísérel még Magyarországon belül ismét lecsapni rájuk. Hunyadinak ekkor már volt olyan félelmetes híre a törökök között, hogy tervet eszeltek ki, kifejezetten Hunyadi személyének kiiktatására. Mezid részletesen leírta a magyar hadvezér öltözetének kinézetét és megparancsolta katonáinak, hogy ha Hunyadi rajtuk ütne, akkor a harcban minden erejükkel Hunyadi személye ellen forduljanak és őt öljék meg mindenáron, mivel ezáltal legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnának meg, és egy ilyen kiváló hadvezér hiányában a magyarok menthetetlenül elvesznének. A magyar táborban azonban egy kém útján tudomást szereztek a törökök tervéről. És itt következett történelmünk egy újabb, dicsőségesen szép hazafias tette. Hunyadi egyik familiárisa, egy Kemény Simon (vagy Kamonyai Simon) nevű lovag felajánlotta, hogy öltözetet, páncélt, lovat és fegyvert cserél Hunyadival, hogy így mentse meg vezérét, hazájának legfőbb reménységét! Más reális megoldás nem lévén, Hunyadi elfogadta az ajánlatot, és a „hitelesség” kedvéért az egyik seregszárny vezetését is Kemény Simonra bízta.
Hunyadi sebtében összegyűjtött hada március végén, az Erdélyi Vaskapunál érte utol a kifelé vonuló – a rabokkal és a zsákmánnyal nehezen haladó – török sereget. (Ez a Vaskapu nem a Duna közismert, gyönyörű szurdokvölgye, hanem attól jó 100 km-re északra, Hunyad megyében, a hegységek között található Vaskapu-hágó.) A csel bevált; a csatában a törökök minden erejükkel a Hunyadinak vélt Kemény Simont és az általa vezetett szárnyat támadták, míg a valódi Hunyadi a magyar sereg nagyobbik részét vezette. Kemény Simon és az őt védő csapat sokáig állta a török áradat rohamait, vágták, kaszabolták az ellenség rengeteg harcosát, ám az egy személyre összpontosított irtózatos túlerő végül legyűrte őket; Simon és a kíséretében harcolók mind hősi halált haltak. Mikor Kemény Simon ezer sebből vérezve, holtan esett le lováról, a törökök győzelmi mámorban kezdtek ujjongani. Csakhogy a valódi Hunyadi eddig a török sereg oldalába került, majd fergeteges rohamot indított a megtévesztett ellenség döbbent katonái ellen. Ráadásul eközben az őrség megcsappant létszámát és figyelmét kihasználva, kiszabadították/kiszabadultak a foglyok is, akik a kezük ügyébe kerülő kövekkel, elesettek fegyvereivel azonnal hátbatámadták a törököket. A két (vagy inkább még több) tűz közé került törökök óriási vereséget szenvedtek, seregüknek csak egy töredéke élte túl az ütközetet. Holtan maradt a csatatéren maga a vezér, Mezid bég és fia is, a többi, sok ezer török katonával együtt. Hunyadi János a maga tehetségének, katonái és a kiszabadított foglyok bátorságának, de legfőképp Kemény Simon önfeláldozásának köszönhetően hatalmas győzelmet aratott, az ellenséget megsemmisítette, az elrabolt embereket, állatokat, terményeket és tárgyakat visszaszerezte. (Kemény Simon páncél-cserés hőstette nem az első volt a magyar történelemben. 112 évvel korábban, egy másik szurdokban [nem is oly messze] Hédervári Dezső mentette meg hasonló módon a király, Károly Róbert életét.)
(Egyesek szerint az első, tehát a marosszentimrei csatában Hunyadi személyesen nem vehetett részt, mivel Temesváron kellett megvárnia, hogy kiderüljön, mi a török főcsapás célja, és csak ezután tudott Erdélybe sietni, ahol csatlakoztak hozzá az Erdélyből toborzott, illetve az előző csatát túlélt seregrészek. Ez a verzió szerint tehát Hunyadi nem utolérte, hanem szemből, nyugat felől támadta meg a kifelé vonuló török sereget. Véleményem szerint azonban az előbbi változat valószínűbb, mert Hunyadi sietve bár, de odaérhetett a szentimrei csatába.)
Hunyadi a győzelem után sem pihent. Még a tavasz folyamán egy villámhadjárat során megbüntette a törökökkel együttműködő havasalföldi vajdát, helyére pedig egy magyarbarát román uralkodót ültetett. Ezzel, ha csak rövid időre is, de helyreállította magyar befolyást Havasalföldön.
A feldühödött II.Murád szultán azonban nem hagyhatta szó nélkül se a vereséget, se a havasalföldi magyar beavatkozást. Még 1442 nyarán megindította újabb, az előzőnél azonban sokkal erősebb, nagyszabású hadjáratát. Mivel azonban Kis-Ázsiában dolga akadt, ezért a sereg vezetését Sihabeddin ruméliai beglerbégre bízta. A támadó oszmán sereg a törökök (támadásra mozgósítható) teljes európai haderejét magában foglalta, de még néhány ázsiai csapatot is hozzárendeltek. Létszámát korábban 80ezer főre becsülték, ami azonban nyilvánvaló túlzás. Valójában nagyjából 30-40ezer fős lehetett a török sereg, ami azonban még mindig gigantikus hadsereg, főleg, ha számításba vesszük, hogy Hunyadi a délkeleti védelmi vonalról legfeljebb 10ezer katonát tudott egyszerre összegyűjteni és csatasorba állítani. Ezek az adatok, valamint a tény, hogy a török seregben janicsárok is szép számmal voltak, nyilvánvalóvá tették, hogy nem valamiféle rablóhadjáratról van szó, hanem – ha nem is a szultán vezetésével – az oszmán fősereg támadásáról.
A török sereg augusztus második felében hatalmas pusztítást csapva vonult át a „hűtlenné vált” Havasalföldön. A lakosság a dél-erdélyi hegyekbe menekült, Hunyadi pedig Brassó mellett várta seregével a beglerbég támadását. Hunyadi nyilván azt szerette volna, ha Sihabeddin bejön seregével a magas hegyek közé, és a Törcsvári- vagy a Tömösi-hágóban ütközhet meg vele, hiszen ott szinte egyáltalán nem érvényesülhetne a törökök túlereje. Sihabeddin ezzel szemben délre, laposabb területre akarta csalni a magyar sereget, hogy ott nyílt mezei csatában, erőfölényét kihasználva, megsemmisíthesse őket.
Végül a két terv közötti „középút” valósult meg: Hunyadi seregével átlépte a magyar határt és kijött a szorosból, míg Sihabeddin följebb mászott seregével a hegyekbe. Így végül, ha nem is meredek hegyoldalak között, azonban még mindig elég szűk folyóvölgyben, a Jalomica felső szakaszán került sor a csatára, szeptember 6-án. Az oszmánok többszörös túlerőben voltak, viszont a magyaroknak kedvezett két tényező. Egyrészt, hogy a Kárpátok déli nyúlványai között kevésbé érvényesülhetett a törökök számbeli fölénye, másrészt pedig az, hogy Sihabeddint még a törökök is egyértelműen felkészületlen, elbizakodott, meggondolatlan embernek ismerték, aki oly vakon hitt győzelmében, hogy alapvető óvintézkedéseket is elmulasztott végrehajtatni. A csata a magyar nehézlovasság rohamával kezdődött, amit azonban a janicsárok és a segítségükre vezényelt lovasok kivédtek. Ekkor a szpáhik megpróbálták bekeríteni Hunyadi seregét, azonban a meredek folyóvölgy és a magyarok ellenállása meghiúsította tervüket. Órákon át tartó kézitusa bontakozott ki a Jalomica völgyében, amit végül a Hunyadi által bevetett huszita taktika döntött el (mely taktikát a törökök azelőtt nem nagyon ismerhettek). Az ádáz küzdelem hevében, Hunyadi a girbegurba terep fedezékében a török jobbszárny hátába tudta juttatni kisebb ágyúkkal és íjászokkal megrakodott harci szekereit. A török sereg bekerített része rövidesen megadta magát, a többiek pedig fejvesztett futásba kezdtek. Amint látszott, hogy török részről itt bajok lesznek, maga Sihabeddin is kereket oldott, hogy mentse életét. Temérdek török holtteste maradt a Jalomica keskeny folyóvölgyében. Az oszmán vereség óriási volt, hiszen közel tízezer török katona halt meg, és ötezren estek fogságba. Hunyadi hadvezéri lángelméje egy éven belül kétszer győzte le az Oszmán Birodalom irtózatos haderejét és védte meg hazáját és a keresztény világot.
1442. évi győzelmei immár egész Európa-szerte ismertté és dicsővé tették Hunyadi János nevét. E győzelmek nemcsak neki és Magyarországnak szereztek hatalmas elismerést, de új reményt is ébresztettek a keresztény Európa népeiben, hogy talán mégis van esély a terjeszkedő Oszmán Birodalom legyőzésére és a törökök Európából való végleges kiűzésére…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése