Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. november 17., szombat

Magyarország az I.világháborúban


A caporettói áttörés

            Olaszország 1915-ös hadbalépését követően, szűk két és fél éven belül tizenegy jelentős, mindkét oldalon súlyos vérveszteséggel járó csata zajlott le az Isonzó folyó mentén. Az olaszoknak a háborúhoz való váratlan csatlakozásáról és az Isonzó menti véres állóháború harcairól egy régebbi cikkemben már beszámoltam: Tizenkét csata az Isonzónál
E szörnyűséges állóháború eredménye olasz oldalon 660 000 fős, az Osztrák-Magyar Monarchia részéről pedig 420 000 fős veszteség volt. (Veszteség = halottak + sebesültek + hadifoglyok.) Jelentős létszámbeli fölényük ellenére az olaszok nem voltak képesek áttörni az osztrák-magyar frontot, egyetlen lényegesebb eredményük a Doberdói-fennsík – egy összesen 250 km2-es terület – elfoglalása volt (a 6. isonzói csata során). Az olaszok csekély sikerét beárnyékolta az is, hogy emberveszteségük eközben viszont a másfélszerese volt a Monarchiáénak.
            Az isonzói csaták sorát a tizenkettedik, az úgynevezett caporettói áttörés zárta, 1917 őszén. Ekkor – az előző tizeneggyel ellentétben – a központi hatalmak indítottak nagyszabású támadást. Ez volt az első alkalom az olasz fronton, amikor a Monarchia csapatai mellett a németek is harcba szálltak, igen jelentős segítséget nyújtva ezzel. Noha az olaszok még így is enyhe számbeli fölényben voltak, ez már nem volt olyan nyomasztó aránytalanság, ami kivitelezhetetlenné tette volna a támadást.
            A támadás kiindulópontjaként az Isonzó felső folyásánál elhelyezkedő, addig csak mellékhadszíntérnek számító Caporetto környékét jelölték ki. (Caporetto német neve Karfreit, ma pedig [mivel Szlovéniában található] Kobarid-nak hívják. Mivel a háború előtti határok alapján a Monarchiához tartozott, e hadi vállalkozást talán indokoltabb lenne „karfreiti áttörésnek” nevezni [és néha valóban így is említik], azonban a „caporettói áttörés” elnevezés sokkal megszokottabb és elterjedtebb, ezért cikkemben én is ezt fogom használni.) A támadás Caporetto környéki döntő részének végrehajtása az újonnan felállított német 14. hadseregre várt, mely (nevével szemben nem csak németekből, hanem) hét német és nyolc osztrák-magyar hadosztályból állt, parancsnoka pedig Otto von Below német tábornok volt. A hadművelethez csatlakoztak Svetozar Boroevićnek (horvát tábornok) az Isonzó többi szakaszán álló seregei is.
            A központi hatalmak offenzívája 1917. október 24-ének esős (a környező hegyekben havazós) reggelén, gázlövéssel és hatalmas tüzérségi csapással vette kezdetét. Reggel 8-9-kor Tolmein és Flitsch között az Isonzó völgyében több irányból támadásba lendült a 14. hadsereg gyalogsága és néhány óra alatt megtörték az olasz 2. hadsereg ellenállását, 32 km szélességben szakítva át a frontvonalat. Aznap estére elfoglalták Caporetto városát.
            A következő két napban az Isonzó túlpartján fekvő határhegység támpontjai is sorra a központi hatalmak kezére kerültek. (E hegyi harcokban egy rohamcsapat élén vett részt [a később „sivatagi róka” néven elhíresült második világháborús tábornok] Erwin Rommel is, aki a caporettói áttörésben elért sikereiért decemberben a legmagasabb német kitüntetést kapta meg. De számos ifjú magyar katona is kitűnt bátorságával, akik csapataikkal óriási eredményeket értek el a hegyi harcokban, fontos állásokat szerezve meg és több száz foglyot ejtve.) Az olasz arcvonal ezzel összeomlott, a hadsereg bomlásnak indult, maradványait a bekerítés fenyegette. Ezzel egy időben ugyanis Boroević Isonzó-hadseregei is csatlakoztak a támadáshoz és rövid időn belül hátrálásra kényszerítették az Isonzó alsó szakaszát védő olasz 3. hadsereget is. A központi hatalmak katonái kijutottak az olasz síkságra és gyors tempóban nyomultak előre, ezért Luigi Cadorna olasz főparancsnok kénytelen október 27-én volt elrendelni az olasz csapatok visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A demoralizálódott olasz katonák fegyvereiket eldobálva, rendezetlenül menekültek és tömegesen adták meg magukat az osztrák-magyar és német csapatoknak, temérdek felszerelést és hadianyagot hagyva hátra maguk mögött. (A 3. hadsereg viszonylag rendezetten, ám hatalmas (hadifogoly-)veszteséggel érte el a Tagliamento folyót.) Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták az olasz fővezérség korábbi székhelyét, Udinét is. A hadsereg összeomlása magával rántotta az egész olasz frontot, és így az osztrák-magyar csapatok a karintiai arcvonalon, valamint a Karni-Alpokban és a Dolomitokban is előre tudott nyomulni észak felől. Az olasz csapatok maradványa a Tagliamento mögött próbált meg fölsorakozni, azonban rövid idő múlva innen is vissza kellett vonulniuk. Az esőzésektől hirtelen iszonyatosan megáradt folyó azonban rövid időre feltartóztatta a német, osztrák és magyar csapatokat, ami így lehetőséget teremtett az olaszok számára, hogy a Piave folyó mögé rendezetten vonuljanak vissza és ott megszilárdítsák védelmüket. Ebben segítségükre volt, hogy az olasz hadsereg teljes összeomlása miatt bekövetkezett vészhelyzetet látva szövetségeseik sürgősen francia és angol csapatokat is átvezényeltek a Piavehoz. A központi hatalmak hadseregének nagy része november 10-re felfejlődött a Piave alsó szakasza mentén, az új olasz frontvonalat azonban itt már nem sikerült áttörni. A folyótól nyugatra fekvő hegységekben sem jártak már jelentősebb sikerrel a későbbi támadások, amiket így december elején leállítottak; és a Piave partján, valamint a hegységek déli szélén téli védelemre rendezkedtek be. A német hadosztályokat az év végéig a nyugati frontra szállították át. A megrövidült – de megerősített – frontszakaszon új, közel egy egész évig tartó állóháború alakult ki.
            A caporettói áttörés – más néven „caporettói csoda” vagy karfreiti áttörés – következtében az olasz hadsereg összeomlott, a központi hatalmak szinte a teljes frontszakaszon bő 100 km-t nyomultak előre, elfoglalva Olaszország északkeleti részét. Előrenyomulásukat az olaszok csak a tél beálltával, antant-szövetségeseik által küldött csapatok támogatásával tudták megállítani, a Piave folyónál. A súlyos kudarc után Cadorna lemondott, helyét Armando Diaz vette át; az újjászervezett (és egyéb antant-csapatokkal kiegészített) olasz haderő vezetését pedig ezentúl egy közös brit-francia-olasz haditanács intézte.
A „caporettói áttörés” elnevezés alatt a szakértők néhol csak az 1917. október 24. és 27. közti időszakot, máskor az október 24. és november 10. közöttit, megint máskor pedig az október 24. és december 2. közötti eseményeket értik. Akármekkora szakaszt is veszünk bele, az mindenesetre biztos, hogy ez az áttörés alapvető fordulatot és óriási mozgást hozott az addig (és utána is) abszolút állóháború jellegű olasz front alakulásába; és a hegyi terepen való frontáttörés világ-hadtörténelmi jelentőségű példájává lett.
Az 1917. október 24. és november 10. közötti harcokban az olaszok 340 000 katonát vesztettek (ebből 300 000 hadifogoly), és még 350-360 000 főnyi katonaszökevényt pedig messze a hátországban szedtek össze. Mindemellett az olaszok egyszerre elveszítették tüzérségük felét és még töméntelen sok hadifelszerelésüket. Németország és a Monarchia együttes veszteségei ezzel szemben 70 000 főt tettek ki (ami természetesen szintén igen súlyos véráldozat).
A központi hatalmak az áttöréssel közvetlen céljukat már az első pár napban elérték. A hosszú távú célt – az olaszok végleges legyőzését – azonban számos tényező miatt – az antant bőséges katonai és anyagi túlereje, a német csapatok átcsoportosítása, az utánpótlási nehézségek, stb. – sajnos a caporettói áttörés sem hozta meg számunkra…